Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)
Tanulmányok - Honti László: Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez [Randbemerkungen zur Geschichte der ungarischen Verben mit instabilem Stamm] 49
INSTABIL TÖVŰ IGÉINK 55 utalnak, hogy a végső kifejlet már ezen nyelvek életébe tartozik" (Rédei 1984. 115—116) ; a tőalternáció korát illetően még vö. Abaffy 1982. 422—423. így igaz: nehéz vagy éppen lehetetlen feladat lenne egymástól független változások eredményeként értékelni a m. ë- ~ ëv-, vog. *íí~*£íy-, osztj. *AÍ-J *AÜ- TM *AÍy-f*AÜy- stb. kettősséget. Bár az is igaz, hogy Rédei a fenti kijelentéssel nem egészen összhangban azt is írja, hogy „Az u/ü történeti szempontból valóban nem időjel, hanem a lësz (lëv-) típusú igék tövéhez tartozik, ám ez a ragozási rendszer csak azáltal maradhatott fenn, hogy az u/ü elemnek idővel múlt időértéket tulajdonítottak. így vált lehetővé, hogy az u/ü leválasztásával v-tlen të-, le-, vë-, ë-, i-, hi-, vi- töveket vontak el, amely aztán a jelen idő (tëszëm, lëszëk stb.), a -tj-tt jeles múlt idő (tettem, lettem) és a ható ige (tehet, lehet) alapjává lettek" (Rédei 1984. 114). Benkő szerint „egyes rokon nyelvi megfelelők ellenében is" ezen igéknek csak egyféle, magánhangzós tövük (pl. të-) volt az ős- és a korai ómagyarban (Benkő 1980. 214 — 215), míg Abaffy felfogása rokon Rédeiével, ezeket a magánhangzós töveket ugyanis elvonással magyarázza, úgy vélekedve, „hogy a szóban forgó tövek eredetileg mássalhangzót tartalmaztak, s hogy ezek még az ősmagyarban is megvoltak. Ugyanakkor az elvonás feltevésével elfogadható értelmezést nyer az eddig megmagyarázatlan të-, vë", ë- típusú tövek keletkezése" (Abaffy 1982. 423). Megjegyzendő — visszautalva a fentiekre —, hogy Abaffynak és Rédeinek a magán- és mássalhangzós tőváltozatok melletti állásfoglalását legközelebbi rokon nyelveink egyértelműen igazolják, így azok már az ősmagyar kor előtt is meglehettek. E feltevést, ti. a v-s tövek régiségére vonatkozót, megítélésem szerint támogatják a Konstantinos feljegyezte Levedia és Liüntik tulajdonnevek (vö. Pais 1950. 292) és a HB evec 'evék'. Továbbá arról sem nagyon szabad megfeledkezni, hogy ezen instabil tövű ugor igék permi és volgai megfelelőiben is előbukkan a tőben v vagy j, amiről az MSzFE csak a lësz megfelelői kapcsán szól, másodlagosnak, hiátustöltőnek minősítve e mássalhangzókat, míg pl. az iszik megfelelőinél említetlenül maradtak. Ez esetben a hosszabb toalternánsban szemivokalist (*y-t vagy *w-t) kereshetnénk, amelynek a helyére egyes nyelvekben egy másk szemivokális (;') léphetett, pl. mord. E M tűje- ~ (Ahlqvist) E tuvo-, vö. fi. tuo-, osztj. V tu-, tuy- 'hoz'. Ha e feltevésem helyes, akkor a m. eszik permi megfelelőiben (zürj. soj-, votj. éi-~áij-) a j magyarázható a korábbi *w helyén jelentkező hiátustöltőként — egyébként V. I. Lytkin (1964. 62) a zürj. KP nyelvjárásból kétféle alakot idéz : swj-, su-v- ! —, s így a permi szóknak a m. ëszik ~ fi. syö- családjába való tartozása oly annyira valószínűsíthető, hogy az előttük szereplő kérdőjel (MSzFE 1 : 164—165) talán el is hagyható. Instabil tövű igéink magán- és mássalhangzós tőalternánsainak meglétét a fentiek alapján igen réginek vélem, így Décsynek e kettősség korára vonatkozó feltevését (Décsy 1965. 170) kétségbe vonó ellenvetésemet (Honti 1979. 229) ma már indokolatlannak látom. 1.3. Régi instabil tövű igéink másik csoportjának (al(u)szik, fek(ü)szik stb.) esetleges rokon nyelvi megfelelői nem e sajátos tőcsport tagjai. Ezek és a tësz típusúak köznyelvünkben és nyelvjárásaink nagy részében egy lényeges ponton különböznek egymástól : ahol az al(u)szik-féléknek d-s töve szerepel (vagyis legtöbbnyire az n elemű szuffixumok előtt), ugyanazon alakokban a trisz-félékben nn-t találunk, pl. aludni, aludnék ~ lenni, lennék. A magyar