Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honti László: Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez [Randbemerkungen zur Geschichte der ungarischen Verben mit instabilem Stamm] 49

56 HONTI LÁSZLÓ nyelvtörténet művelőinek felfogása szerint e -d-n- ~ -n-n- voltaképpen közös gyökerekre megy vissza, mégpedig oly módon, hogy a főnévi igenév és a feltételes mód jele magánhangzós tőhöz járulván intervokális helyzetben megnyúlt, majd a nem csak egyszótagú tő változattal rendelkező igékben nn > dn változás történt. Az egyszótagúakban is találunk dn-es alakváltozatokat mind a (viszonylagos) régiségben, mind a nyelvjárásokban, bár ez korántsem olyan általános jelenség, mint a másik tőcsoport esetében. Az n > nn (>dn) változássor általánosan elfogadott tanítása nyelvtörténetünknek, éppen ezért hálátlan és nyilván merész dolog egy ilyen biztosként ismert magyarázat hitelét kétségbe vonni, amint ez nekem a következőkben szándékomban áll. Mivel az általam boncolgatandó instabil tövű igék mindkét csoportjában a szuffixum w-jének magánhangzóközi helyzetű nyúlásával magyarázzák a főnévi igenév és a feltételes mód nn-]ét (lënni ÍZ lëdni, alunni ^ aludni), de e folyamatnak és az nn > dn változásnak csak az al(u)szik típusúak esetében igyekeztek utánajárni, az ezzel kapcsolatos felfogás ismertetésével és kritikájával kezdem. Az állítólagos *aluni > alunni > aludni változásra a Horváth Károlytól származó, vitathatatlanul szellemes magyarázat lényegét Bárczi szavaival adom elő, aki e felfogás bizonyos nehézségeire is utalt : „Horváth Károly a t?-nek az aluszik csoportba való behatolását úgy magyarázza, hogy ezek az igék, mégpedig elsősorban azok, amelyeknek töve ko-, ke-, kö- (kü-, &w-)-ra végződik, a -kodik, -kedik, -ködik képzős visszaható -tárgyatlan igékkel kölcsönös egymásrahatás viszonyába kerültek, s egymás ragozását kölcsönösen alakították . . . [Bekezdés] E magyarázatnak az az előnye, hogy noha nem sok, mégis több érintkező pontra (ko- ~ kod-, visszaható—tárgyatlan jelentés) alapítja a kölcsönhatást, s egyben megmagyarázza a cselekvém, cselekszem féle alakok keletkezését is. Hiánya, hogy nem vet számot a felszólító módú alakok igen korai elterjedésével, ami világosan arra mutat, hogy a d először itt vetett lábat. [Bekezdés] . . . E nehézség azonban enyhíthető, ha meggondoljuk, hogy a -d-nék már régóta inhoativ majd innen nyomatékosító szerepe is van, az pedig érthető, hogy felszálító módban voltaképpen a cselekvés megkezdésére történjék felszólítás, tehát pl. aludj! voltaképpen: 'kezdj aludni!'" (Bárczi 1958b. 60 — 61). Itt megjegyzendő, hogy az alud- stb. d elemét az ún. eredeti d-t és kod/ked/köd képzőt tartalmazó igetövek analógiájával — tehát nem kölcsön-, hanem csak egyirányú hatás feltevésével — magyarázta Kräuter (1913. 336) és Horger (1913. 337) (még vö. Simonyi 1899. 194). Bárczi tehát itt túllép Horváth felfogásán, aki szerint ,,A múltidejű alakokban : aludtam és a felszólító módban: aludjam a d csak helyesírási sajátság" (Horváth 1941. 116; kiemelés tőlem — H. L.). Ehhez még vö. ,,A d a felszólító módban általános már a kódexekben, pl. JókK. 11 : fekegy . . ." (Bárczi 1958b. 60 ; de 1. Zelliger 1980. 775). Itt tehát Bárczi Horváth ellenében igen fontos dologra mutatott rá : nyelvemlékeink egyáltalán nem tartalmaznak *fekejl*feküj-fé\e imperativusi formákat. Következésképpen a felszólító módú igealakok (aludj stb.) azt mutatják, hogy Horváth kronológiája téves, szerinte ugyanis ezen igecsoport első d-s adata az AporK eskedet adata volna. Márpedig ha az imperativusban korábban volt gy (= d), vagyis voltaképpen d-s tőalternáns, amint azt Horváth magyarázata megengedné, akkor az al(u)szik típusú igék d-s tőalternánsának megjelenését szükségtelen a cselekëdik-félék hatásának tulajdonítani