Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)

Tanulmányok - Honti László: Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez [Randbemerkungen zur Geschichte der ungarischen Verben mit instabilem Stamm] 49

54 HONTI LÁSZLÓ Az óv ugor alapalakjául az MSzFE j-t tartalmazó formát rekonstruált : *wsJ3-, a csak ugornak tekintett vësz előzményében pedig *y-t : *wey8-. Az előbbi szó obi-ugor folytatóinak hangalakját illetően igyekszik a szótár magyarázattal szolgálni : ,,A szóbelseji mássalhangzó *-j- lehetett, amely a vogulban és az osztjákban egyes nyelvjárásokban, ill. alakváltozatokban eltűnt" (3 : 509), de a pontosan ugyanilyen obi-ugor hangmegfelelést mutató *wey8- *}>-ját feleslegesnek látta hangtörténetileg értelmezni (3: 687—688). A *wxj3- azonban nem fogadható el alapalakul, mert az ősi eredetű instabil tövek közt egy sem akad, amelynek szóbelseji mássalhangzója *;-re menne vissza, ill. az uráli és finnugor szóbelseji *j-t tartalmazónak magyarázott igék az obi-ugorban megőrizték a j-t, legfeljebb a magyarban válthatta fel egy másik, hiátustöltő funkciót is ellátó mássalhangzó, pl. Jcöveszt. Az MSzFE szerzőit nyilván az osztj. j késztette erre a rekonstrukcióra, de nem vették figyelembe, hogy még két másik igében is ugyanezt a viszonyt láthatjuk. E három osztják igének pedig az a közös hangtani sajátossága, hogy szókezdő mássalhangzójuk bilabiális, így a *y > osztj. *j változást e szavakban a képzéshely eltolódásaként értelmezhetnénk oly módon, hogy a perifériális képzéshelyű y-t nem perifériális képzéshelyű j váltotta föl, ha szókezdő pozícióban ugyancsak perifériális, de elülső képzéshelyű mássalhangzó (m, w) volt (1. 1.5.). Tehát az óv ugor alakja *wísy3- lehetett. Az instabil tövű obi-ugor igék kapcsán még az érdemel figyelmet, hogy az ős vogulban (a felszólító módú alakok kivételével) felső nyelvállású volt a magánhangzó, az ősosztjakban úgyszintén — ha teljes volt a magánhangzó, míg a redukált (rövid) magánhangzók körében az osztjákban nem volt releváns a nyelvállásbeli különbség (1. Steinitz 1950. 27, 48). Ebből is következtettem arra, hogy az obi-ugor alapnyelvben a rövid magánhangzóknak egynél több nyelvállásfokon kellett megoszlaniuk, így egyebek között ezért is alaptalan már hivatkozott obi-ugor vokalizmustörténetem azon megállapítását (Honti 1982. 18) kifogásolni, hogy az általam obi-ugor alapnyelvinek rekonstruált magánhangzórendszer több fonémából áll, mint a belőle leszármazott ősvogul és ősosztják rendszer (az obi-ugor alapnyelvi *a, *ë, *ï kérdéséhez még vö. Honti 1980. 187) . . . 1.2. Az instabil tövű obi-ugor igék magyar megfelelői legtöbbnyire hasonlóan viselkednek : van magánhangzós tövük, pl. vë-, v-s alternánsuk, pl. v'êv-, ill. — és ez már különbség az obi-ugorhoz képest — jelen időben .sz-szel bővített tövük járja, pl. vësz-. E tőalternánsok történeti elemzése, ill. idetartozó igéink elbeszélő múlt idejű alakjainak (pl. tők ~ ték) alaktani boncolgatása sok gondot okozott a magyar nyelvtörténet búvárainak. A bevezetőben hivatkozott legfrissebb állásfoglalások olvastán az a benyomásom támadt, hogy a kutatások még mindig nem hoztak megnyugtató eredményt, azok egyelőre inkább holtpontra, semmint nyugvópontra jutottak. Saját feltevéseim előadását nem kívánom azzal terhelni, hogy az elkerülhetetlenül szükségesnél gondosabban számbaveszem a tudománytörténeti előzményeket, a bevezetőben említett három munka szerzői ezt ugyanis megtették, én inkább az ő megállapításaikat veszem fejtegetéseim alapjául. Dolgozata tanulságainak összegzésekor Rédei többek között ezt írja : ,,A fent tárgyalt magyar, vogul és osztják mássalhangzós és magánhangzós igetövek kialakulásának a kezdete minden bizonnyal az ugor korig nyúlik vissza, jóllehet az egyes nyelvekben mutatkozó divergens eredmények arra