Nyelvtudományi Közlemények 87. kötet (1985)
Tanulmányok - Honti László: Széljegyzetek instabil tövű igéink történetéhez [Randbemerkungen zur Geschichte der ungarischen Verben mit instabilem Stamm] 49
INSTABIL TÖVŰ IGÉINK 53 ugyanazon *k folytatója ; i van pl. a mini 'megy' igealakban, amely nyilván az előzők ë-jével függ össze, és nem a y-val. Ez az ë, i ugyanúgy a jelen idejű alakokban lép fel, mint a y, tehát ebben is időjelet sejthetünk, méghozzá, úgy gondolom, ugyanazon j elemű igenévképzőről van szó, amely a mordvin e. sz. 3. sz. jelen idejű alakokban található : i, aj (1. pl. Feoktistov 1975. 319). A (korai) ősvogulban ennek az időjelnek a mássalhangzós tövekhez *dj*§ előhangzóval kellett járulnia, amelynek realizációja mássalhangzó előtt a tő hangrendjétől függően **/*$ volt, és amely a keleti és a nyugati nyelvjárásokban abszolút szóvégi helyzetben diftongusként i s megmaradhatott, pl. K mdnii, msni, mdni, P mi(nii, minH, mini, fonematikusan : K P mindj (< *mfn-dj) 'megy'. Anélkül hogy részletezni kívánnám a különféle nyelvjárási képviseleteket, megemlítem, hogy y előtt az (*dj/*§j >) *i/H nyíltabbá vált : TJ minëm 'menni fogok' P mineym s; mineem (fonematikusan : minëydm, minäm), É minëyem 'megyek', vö. TJ mini 'menni fog' stb. A y is idő jel, amely szótagzáró helyzetben (azaz abszolút szóvégen és a mássalhangzóval kezdődő, önálló szótagot alkotó személyragok előtt) minden dialektusban, a tavdaiban pedig minden esetben eltűnt ; a szótagzáró helyzetű *y-nak az eltűnése talán már az ősvogulban végbemehetett, de legalább kezdetét vehette. Vajon miért van a vogul nyelvjárások alanyi ragozásában kétféle (*j, *y) jelenidő-jel ? Itt vissza kell kanyarodnom a Rédei által cáfolt magyarázatomhoz : az ősvogulban az összes instabil tövű ige magánhangzója felső nyelvállású és illabiális volt (akárcsak az *dj*§ + *j realizációja) s azt követte a tő végi *y (ill. a *yQ a 'jön' igében), vagyis ezen igék *ïyl*îy/*ïy szegmentumának analógiás szerepe lehetett a többi igebéli kettős *ïyj*ïy időjel-komplexum megszilárdulásában. Ez persze semmivel sem csökkenti e *y-nak a rokon nyelvek egyikéből-másikából kimutatott, esetleges alapnyelvi eredetű *k jelenidő-jellel való genetikai kapcsolatának valószínűségét. A keleti és a nyugati nyelvjárásokban a *y a *j elemű időjel nélkül is csatlakozhat a tőhöz, pl. K tusydm, P tusédm (< tuns-y-dm) 'állok', vö. P lunéëydm (< tuns-ëy-dm < Hüné-iy-dm < Hûnc-êj-y-dm) ua. Tehát a vogul nyelvjárások instabil tövű igéi történetileg nem tartalmaznak időjelet a jelen idejű alakokban, legfeljebb szinkrón szempontból tekinthetnénk a y-t időjelnek pl. az E miydm 'adok' szóalakban, de a juwdm 'jövök' w-jében aligha gyaníthatunk időjel-funkciójú elemet. Következésképpen ezen igék jelen idejében sem történeti, sem leíró szempontból nem számolhatunk időjellel, vagyis Rédeinek a fent idézett, a Liimola-féle felfogást bíráló kijelentését a tővégi konszonánsok különbözősége is igazolja. Az 1—8. igékre az oszt jakban az jellemző, hogy a magánhangzós tő szerepel az IJAJt jelenidő-jel, az s múltidő-jel előtt (pl. V lihm [li-l-dm] 'eszem', lisdm [li-s-dm] 'ettem', vö. mënldm [mën-l-dm] 'megyek', mënsdm [mën-s-dm] 'mentem'), a szemivokálisra végződő pedig a 0 jeles múltban (pl. liydm [liy-0-dm] 'ettem', vö. mëndm [mën-0-dm] 'mentem'), már ahol megőrződött, azaz keleten és délen, valamint a déli és északi közti átmenetet mutató nizjami nyelvjárásban. Feltűnő, hogy az osztják instabil tövű igék közül háromban van j a mássalhangzós tőben, míg a vogulban y, és a többi rokon nyelv is *&-ra (*y-ra) utal : osztj. *më- ~ *mëj- ~ vog. *mï- ~ mïy- 'ad' *v fi. myy- <<C EU *mëke-, osztj. *wu- ^> *wuj- ~ vog. *wí- ~ *wly- 'lát' ~ m. óv, osztj. *wë- ~ *wëj- ~ vog. *wï- ~ *wïy- 'vesz' ^ m. vesz, visz.
