Nyelvtudományi Közlemények 86. kötet (1984)
Tanulmányok - Kiefer Ferenc: Szemantika vagy pragmatika? [Semantics or Pragmatics?] 5
KIEFER FERENC óhajt. stb. igék.3 Fontos volt azoknak a feltételeknek a tisztázása is, amelyek mellett „sikeres" ígéretről, parancsról, fenyegetésről stb. beszélhetünk (vö. pl. Searle 1969-t). A performatív igéknek van természetesen nem performatív használata is : „János megígérte, hogy eljön", „Azt hiszem, János meg fogja ígérni, hogy megjavul", „ő mindig csak ígér". De ezekben a megnyilatkozásokban is van performatív elem : az első mondatban egy a múltban megtörtént ígéretről számolunk be, a másodikban egy lehetséges ígéretről alkotott véleményünknek adunk kifejezést, a harmadikban több, be nem tartott ígéretről szólunk. A beszédaktus-elmélet közvetve tehát ezekről a megnyilatkozásokról is számot tud adni. Ennek ellenére azonban mégsem adekvát j elentéselmélet. Az egyik probléma abból áll, hogy a beszédaktus-elmélet nem tud különböző jelentést tulajdonítani két illokúciós szempontból azonos megnyilatkozásnak, így például azonos jelentést tulajdonít a „Megígérem, hogy elmegyek" és a „Megígérem, hogy maradok" megnyilatkozásoknak, mivel mindkét megnyilatkozás egyértelműen ígéretet fejez ki. Amiben a két megnyilatkozás különbözik egymástól az az, amit ígérünk. Ezt nevezhetjük megnyilatkozásunk kijelentéstartalmának („propositional content"). A kijelentéstartalom az illokúcióval együtt alkotja a kijelentést. A beszédaktus-elmélet alkalmas tehát az illokúciós jelentés leírására, de a kijelentéstartalommal nem tud mit kezdeni. A másik hiba: a performatív igéken és néhány egyéb, az illokúciós lehetőséget meghatározó szón kívül a lexikai elemek nem jellemezhetők illokúciós szempontból. Ez lényegében azt jelenti, hogy a beszédaktus-elmélet keretein belül a megnyilatkozások jelentéstani szerkezetéről (arról például, hogy a megnyilatkozások jelentése hogyan épül fel a megnyilatkozás elemeinek, összetevőinek jelentéséből) nem tudunk számot adni.4 A beszédaktus-elmélet pragmatikai jelentéselmélet, hiszen tárgya a megnyilatkozás (a beszédaktus mindig feltételezi a beszélőt). Azok a feltételek pedig, amelyek mellett egy megnyilatkozás ilyen vagy olyan beszédaktus végrehajtásának számít, nem nyelvi feltételek (vö. Searle 1969-et). Ebben az elméletben a szemantika nem játszik megkülönböztető szerepet: a nyelvi jelentés teljes egészében pragmatikai. Ilyen elméleti keretben tehát a szemantika és a pragmatika egymástól való elhatárolásának kérdése föl sem merülhet.5 A szemantikát magában foglaló pragmatikai jelentéselmélet Paul Grice interakció-elmélete is (vö. Grice 1968, 1975). Grice szerint egy nyelvi kifejezés jelentése azonosítható azokkal a hatásokkal, amelyeket a beszélő az adott nyelvi kifejezés kimondásával el akar érni a beszélőben. Lényegében tehát a grice-i jelentéskoncepció perlokúciós elmélet. A hallgató akkor értette meg a megnyilatkozást, ha felismerte a beszélő szándékát, azaz ha felismerte, 3 Megjegyzendő, hogy a performatív igék csak a közvetlen („direkt") illokúciót teszik explicitté. Egy megnyilatkozás hordozhat ugyanis közvetett („indirekt") beszédaktus-jelentést (illokúciót) is. így például a „Megígérem, hogy holnap este meglátogatlak" megnyilatkozás illokúciója ugyan az ígéret, de ezzel az ígérettel közvetve fenyegetést is kifejezhetünk. * A beszédaktus-elméletet ebből a szempontból többen bírálták. Vö. például Bierwisch 1980, Dean—Fodor 1980, Wunderlich 1976. 5 Nem véletlen, hogy a beszédaktus-elmélet művelői nem is használják a szemantika illetve pragmatika terminusokat, egyszerűen csak jelentésről beszélnek. Ez vonatkozik egyébként a Grice-féle interakció-elméletre is. (L. alább).
