Nyelvtudományi Közlemények 86. kötet (1984)

Tanulmányok - Kiefer Ferenc: Szemantika vagy pragmatika? [Semantics or Pragmatics?] 5

SZEMANTIKA VAGFY PRAGMATIKA ? 13 a két kifejezés egyikének van extenziója, a másiknak viszont nincs. Ezenkívül a predikátum-kalkulus nem tudott boldogulni egy sor más jellegű problémával, amelyeknek a megoldására az intenzionális logika már vállalkozhat.14 Mármost ha az intenzionális logika segítségével történő jelentésleírás természetes nyelvi mondatok esetén is felhasználható (az ugyanis nyilvánvaló, hogy sem a kijelentés-kalkulus, sem pedig a predikátum-kalkulus nem lehet adekvát modellje a természetes nyelvi jelentésnek), akkor joggal mondhatjuk, hogy mindazok a jelentésaspektusok, amelyek igazságfeltételek segítségével megfogalmazhatók, a szemantikához tartoznak, azok a jelentésaspektusok pedig, amelyek nem adhatók meg igazságfeltételek formájában, a pragmatikához. A disztinkció világos és egyértelmű, nézzük azonban meg, hogy alkalmazható-e természetes nyelvek esetén. (a) Közvetlenül csak azokhoz a mondatokhoz rendelhető igazságfeltétel, amelyek kijelentést fejeznek ki. Közvetve azonban a kérdő, felszólító vagy óhajtó mondatok jelentése is leírható igazságfeltételek segítségével. A kérdő mondatok jelentése például a rájuk adható feleletek felől közelíthető meg. A „Megtanulta Péter a leckét?" kérdésre kétféle válasz adható : ,,Péter megtanulta a leckét" vagy ,,Péter nem tanulta meg a leckét". Egy eldöntendő kérdés válaszhalmaza tehát egy kijelentésből és annak tagadásából áll : (p, -p). Az eldöntendő kérdés jelentése most már olyan függvénnyel jellemezhető, amely egy olyan r kijelentést rendel hozzá a kérdéshez, amelyre egyrészt áll, hogy r igaz, másrészt hogy r eleme a (p, -p) halmaznak. Elvben tehát megoldhatónak látszik a nem kijelentő mondatok igazságfeltételekkel történő jellemzése is. (Vö. Kiefer 1983.) (b) Van olyan felfogás, mely szerint a performatív megnyilatkozásoknak nem lehet igazságértékük. A (3) (a) mondat többek között abban különbözik (3) (b)-től, hogy csak az utóbbi lehet igaz vagy hamis, az előbbiről csak azt mondhatjuk, hogy adekvát vagy nem adekvát : (3) (a) Megígérem, hogy elmegyek, (b) János megígérte, hogy elmegy. A (3) (a) megnyilatkozás ugyanis egyenértékű az ígéret beszédaktussal, míg (3) (b)-ben egy ilyen ígéretről számolunk be. Ezt a felfogást képviselte John Austin is (Austin, 1962). A (3) (a) és (b) megnyilatkozások közötti különbség azonban másképp is értékelhető. (3) (b) akkor igaz, ha János valamikor a múltban szóban vagy írásban kötelezte magát arra, hogy tesz valamit a jövőben, ti. hogy elmegy (valahová). És (3) (b) hamis, ha vagy János semmit sem nyilatkozott vagy nyilatkozott ugyan, de nem kötelezte el magát arra, hogy tesz valamit a jövőben, azaz, hogy elmegy (valahová). Mármost (3) (a) abban különbözik (3) (b)től az igazságfeltételek szempontjából a performatív—nem performatív jelleget tekintve (tehát most elhanyagoljuk az egyéb szempontokat, amelyekben (3) (a) és (3) (b) különböznek egymástól), hogy (3) (a) esetében az egyik igazságfeltétel automatikusan teljesül, ti. az ígéretre vonatkozó beszédaktus (3) (a) kimondásával már megtörtént. Ha most a beszélő kötelezettséget is vállal, teljesül a másik igazságfeltétel is és (3) (a) igaz lesz. Ha beszélő nem vállalt 14 %y például az intenzionális logika már lehetővé teszi a feltételes mondatok, a modalitás, a szkópuszproblémák, az opacitás adekvátabb tárgyalását.