Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Fodor István: Afrika nyelvei és a mai afrikanisztika egy új kézikönyv tükrében 159

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 169 A SprAfr fejezeteinek fölépítése általában a következő : az illető nyelvcsalád) kutatásának története, a rokonítás és alosztályozás, az alapnyelvi rekonstrukció problémái, strukturális vázlat egy nyelvről vagy jellemzés az egész nyelvcsaládról. Az egyes cikkeket irodalomjegyzék egészíti ki, mindegyikhez térképvázlat tartozik a nyelvek, nyelvjárások elterjedéséről, esetleg egyéb vázlatok, diagrammok illusztrálják a mondanivalót. A nyelvek társadalmi funkciója, beszélőinek száma, külső története stb. csak kevés cikkben van megemlítve, a szociolingvisztikai fejezetben pedig csak a legfontosabb néhány nyelv van példaként fölsorolva. A kötet végén név- és tárgymutató és a szerzők címét, valamint szakterületét feltüntető jegyzék áll. A nyomdatechnikailag szép kiállítású könyv címlapját követő oldalon négy név olvasható : Akafede, Awan, Djalo Djondan Are és Musalam Motekutu. Az előszóból megtudjuk, hogy ők voltak a Miksa bajor herceg által 1838-ban Alexandria rabszolgapiacán megvásárolt és hazavitt afrikaiak, akiket Kari és Lorenz Tutschek adatközlőként használt föl, és e följegyzésekből (oromo azaz galla, dinka, tumale és fur nyelvű anyag) Meinhof és mások is dolgoztak később. A továbbiakban az egyes fejezetek tartalmához fűzök néhány gondolatot. A 19 fejezet (a bevezetésen kívül) három főrészre van osztva. „Die afrikanischen Sprachfamilien" összefoglaló címmel az afrikai nyelvek négy genetikusan összetartozó, egységesnek vélt nyelvcsaládban kerülnek bemutatásra : Niger-Kordofan közi, afroázsiai, Nílus-Szahara közi és koiszan nyelvek ; „Sprachvergleichung" cím alatt három általános témájú cikket találunk ; végül a harmadik főrész „Sprache im Kontext" elnevezéssel ugyancsak három cikket tartalmaz, amelynek témája is vegyes, amint később látni fogjuk, de a cím sem egyértelmű, minthogy a Kontext értelme nem több, mint kontextus, szövegösszefüggés, csupán ad hoc jelentésátvitellel magyarázható a jelenlegi értelme : külső nyelvészeti problémák (linguistique externe). A bevezetés („Die Erforschung der afrikanischen Sprachen : Geschichte und Konzeptionen", 17—43), Ekkehard Wolff írása, két részből áll : elsőnek az Afrika-kutatás történetéről, utána a német és egyéb afrikanisztikai kutatások tudomány- és eszmetörténeti jellegéről kapunk értékelést. A szerző szakterülete a szociolingvisztika és a csádi nyelvek, tehát kemény fába vágta fejszéjét, amikor erre az összefoglalásra vállalkozott. Ezt sejtvén mentegetődzéssel kezdi mondanivalóját. Forrásául három címet nevez meg (az irodalomjegyzékban azért jóval több áll), a már említett P. Alexandre és E. Gregersen kézikönyvecskéit, továbbá D. T. Cole-nak a Current Trends in Linguistics (1971 : 1 — 29) Afrika-kötetében megjelent tanulmányát (közülük csak ez utóbbi a szakszerű tudománytörténet), de az olvasó figyelmébe ajánlja Oswin Köhler (1975) osztályozástörténeti monográfiáját. Nem ártott volna, ha ez utóbbit ő maga is alaposabban forgatta volna. Az olvasó csakhamar észreveszi e bevezető tanulmány hiányosságait, hogy ti. Wolff az eredeti forrásokat közvetlenül nem ismeri. Az olyan fontos korai följegyzésekről, mint Peter Kolbe (1719), Jean Barbot (1732), Christian G. A. Oldendorp (1777), Andreas (Anders) Sparrman (1783), Hannah Kilham (1828) és másokról említést sem tesz, hogy csak a szójegyzékek példáit nevezzük meg. A tudománytörténeti értékelés, Wolff felkészültségének megfelelően, torzít. A német előfutárok eredményeit helyesen emeli ki, de a franciákkal — csaknem szó szerint idézve Alexandre-nek egy henye megjegyzését (1967: 32) — mostohán bánik (25—26). Hogy a németeken, angolokon, franciákon, no meg persze az