Nyelvtudományi Közlemények 85. kötet (1983)

Tanulmányok - Fodor István: Afrika nyelvei és a mai afrikanisztika egy új kézikönyv tükrében 159

168 SZEMLE - ISMERTETÉSEK tehát az afrikanisztikaban nélkülözhetetlen német és francia szakmunkákat nem ismerik. A franciák olvasnak angolul, sőt az utóbbi időben publikálnak is e nyelven, de csak a német és a többi európai (és japán) afrikanista poliglott. A helyszíni gyűjtőmunka hiányosságairól vö. Samarin monográfiáját (1967). Az itt vázolt helyzet megmutatja az afrikanisztika jelentős eredményeiben is észlelhető fogyatékosságok okait. A bajokon a jelenlegi tudományos légkörben, az uralkodó szemlélettel szemben nem lehet segíteni. Döntő változás csak akkor következik be, ha mindenekelőtt nyelvészetileg jól képzett anyanyelvi gyűjtők veszik át a nem afrikaiak munkáját. Szerencsére egyre több honos afrikai nyelvész publikációi jelennek meg, munkáik felsorolására külön bibliográfiát kellene összeállítani. Különben a múltban is akadtak afrikai nyelvészek, kezdve Sámuel Crowthertől. ill joruba nyelvtanától és szótárától (1852) az író és nyelvész B. W. Vilakazin át folytatva, aki C. M. Doke-kal együtt zulu-angol szótárt készített (1948). A mai afrikai születésű kutatók túlnyomó része csak transzformációs módszerrel dolgozik, de ők legalább hiteles adatokat közölnek ; nyelvtörténeti és összehasonlító vizsgálataik képzettségüknek megfelelően viszont csupán lexikostatisztikai és belső rekonstrukciós feladatokra szorítkoznak. Tudományos nyelvi ismeretük főképp az angolra vagy a franciára korlátozódik, németül nem olvasnak. A minőségi változáshoz szükséges másik követelmény a munkamódszer és a szemlélet megváltozása: ez egyben morális kérdés. A legtöbben minél rövidebb idő alatt minél látványosabb szintézis előállítására törekszenek, a hosszú ideig tartó fáradságos nyelvészeti aprómunkát nem kedvelik. Márpedig a szintéziseket nem felülről lefelé, hanem alulról fölfelé kell építeni. Az egyes nyelvek hű leírásával, az elemek megkülönböztetésével (improduktív affixumok, elhomályosult összetételek) lehet csak továbbmenni. A következő lépés az egymás szomszédságában élő két-három rokon vagy rokonnak vélt nyelv teljességre törekvő egybevetése, összehasonlítása (amelyre, mint láttuk, Schadeberg is céloz). Ezután kerülhet sor a nagyobb kiterjedésű areális vizsgálatokra, összehasonlításokra. Az egész földrészt átfogó szintézis csak az utolsó fokozat műve lehet. A kétféle megközelítés folyhatik ugyan egy bizonyos csoportnyelvi gyűjtés feldolgozása után egyidejűleg is, a kétféle vizsgálatok eredményeinek egybevetésével, ellenőrzésével, helyesbítésével, vagyis állandó visszacsatolással (feed-back), de alapozás nélkül óhatatlanul összedől a szintézis épülete. Végül egy tanács a jövő Afrika-kutatóinak képzéséhez. Kötelezővé kellene tenni valamelyik indoeurópai nyelv (a hallgató anyanyelve) hallgatását beleértve a nyelvtörténetet és az összehasonlító indogermanisztikát. Gyakorlatban a finnugor nyelvészet nem jön számításba részben azért, mert az indogermanisztika mellett további anyaggal már nem lehetne megterhelni az Afrika-szakosokat, részben azért, mert valamelyik finnugor (magyar, finn, észt ? ) nyelvű afrikanista csak fehér holló lehet e tudományszakban. De elvben legalább olyan szükség volna finnugor nyelvhasonlítási tapasztalatokra is, mert e nyelvcsalád vizsgálata az indogermánhoz képest jóval csekélyebb számú és terjedelmű nyelvemlékei folytán közelebb áll az afrikai filológia alaphelyzetéhez, ugyanakkor a belső rekonstrukciók és szófejtések még az indogermanisztikai kutatásokhoz képest is nagyobb elővigyázattal és kritikával készülnek. Lásd erre vonatkozóan Aulis Joki (1970) és Oswald Szemerényi (1972. 169—170) megjegyzéseit. *