Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Bakos Ferenc: Megnevezés és kontrasztivitás (A magyar fő- előtagú főnévi összetételek újlatin, germán és szláv megfelelőinek szemantikai-tipológiai vizsgálata) [Nomination et contrastivité (Analyse typologico-sémantique des correspondants néolatins, germaniques et slaves des composés nominaux hongrois commançant par fő-)] 3

MEGNEVEZÉS ÉS KONTRASZTIVITÁS 31 révén a germán lényegesen más képet mutat, mint az újlatin vagy a szláv. A germán nyelvekben meglehetősen kevés a hármas sor (zárójelben az újlatin és szláv megfelelések): ,,nagy": 1 (6, 1); ,,generális": 4 (3, 4); „fej": 8 (6, 37); „központi": 2 (4, 0); „magas": 5 (0, 0). Szám szerint a germánban a hármas korrelativ azonosságok száma 20; ez a szlávban 42, az újlatinban 32, de ez utóbbihoz még hozzá kell adni az 51 négyes sort is. Ebben az összevetésben a germán nyelvek az utolsó helyet foglalják el, viszont minden külön mérés nélkül is szembeötlik, hogy nincs még két nyelv, amely annyira szoros kapcsolatot mutatna, mint a német és a svéd. Külön vizsgalatok tárgya lehet, hogy ebből mennyi a genuin konvergencia és mennyi a kölcsönzés. A „fej" szláv realizációjának 37 hármas sora a homogeneitásnak kétségkívül sokatmondó jele, mégsem a szláv nyelvek a leghomogénebbek. Figyelemre méltó egyezések vannak az orosz és a lengyel, másrészről a lengyel és a szerb-horvát között. Meghatározott ekvivalensek csak két-két nyelvben élnek, ez bizonyos rendszerjellegű kapcsolatokra enged következtetni és a kölcsönzéseket kétségessé teszi. Ilyenek orosz/lengyel: „idősebb", „fontos", „kapitális"; lengyel/szerb-horvát: „felsőbb", „magas", nad-; orosz/szerb-horvát: „legmagasabb", „magisztrális". 51 négyes és 32 hármas sorával az újlatin mutatja a legerősebb homogeneitást. A már említetteken kívül további ekvivalensek lépnek fel ilyen szerepben, ezek közül ki kell emelni a 20 négyes és 13 hármas sort alkotó „principális"-t, mivel ez egyes szemantikai csoportokban reprezentáns és átveszi a „fej" funkcionális jelentését. Az újlatin nyelvek erős homogeneitása nem kis mértékben a latinra megy vissza, de így is genuin, nem egy esetben pedig kimutatható az önálló megnevezés konvergenciája is. Nem szabad továbbá elfelejteni, hogy földrajzilag ezek vannak a legközelebbi kapcsolatban, a román sajátos fejlődésére felesleges ismételten kitérni. A homogeneitáshoz hozzájárultak a belső kölcsönzések ~ tükörfordítások is. 3.6. Nyilván feltűnt, hogy egyes lexémáknak az alapfokát és fokozott alakjait mint külön ekvivalenseket említem („nagy", „nagyobb", „legnagyobb"; „magas", „magasabb", „legmagasabb"; „felsőbb", „legfelső"), egy negyedik esetben pedig csak „idősebb" fordul elő. Formális jegyek arra utalnak, hogy a melléknevek egyes képzési fokainak lexikális vagy morfológiai megkülönböztetése szemantikai szerephez jut, hiszen a szabályos alakok mellett még egy közép- vagy felsőfok is van, sőt ezeknek a használata némiképpen korlátozottabb, mint az eredeti tőből szabályosan képzetteké. Ilyen az újlatin majeur, supérieur, suprême, az ugyancsak a latinból származó angol senior, major, suprême; eredetileg középfok volt, de legalábbis középfokú eredetű az oberjöver és felsőfokot őriz a német erste, meg ennek más etimológiájú svéd megfelelője, a forste. A szláv eucuiuü, viëi, wyzszy nemkülönben magán viseli a fokozás formai jegyeit. Mindezek hajlamosak arra, hogy közép vagy felsőfok jellegüket elveszítsék és sajátos szemantikai funkcióban alapfokká váljanak, de ekkor valami egészen kiemelkedőt, különlegesen fontosat, vezetőt jelentenek: pontosan ez az, ami a „fő" egészét összetartja. A bemutatott nyelvi anyag arra is figyelmeztet, hogy a „fő" szemantikai jegyei között egy nem relatív, hanem abszolút értelemben vett fokozás mégiscsak jelen van. A szerb-horvát viëi és szláv megfelelői morfológiailag középfok, ilyen az orosz és a lengyel cmapuiuüjsztárszy is, de pontosan ugyanazt a szemantikai funkciót töltik be, mint az alapfokú ekvivalensek {znaeHblü, zenepaAbHbiü). Vannak továbbá olyan esetek is, ahol különböző nyelvekben