Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Balázs János: Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei 274

276 SZEMLE - ISMERTETÉSEK tak a latin minták a magyar írásbeliség kialakulására, s hogy a latin lexikális és szerkezeti elemek fokozatosan hogyan váltak magyarrá, önállóan fölhasználhatóvá, változtatható formuláris készletté. Ma még minderről csak keveset tudunk, s így Benkőnek is be kellett érnie azzal a lényegre tapintó megállapítással, hogy a magyar nyelvű írásbeliségben — a szó szerinti fordítás fokozódó követelményei miatt — a középkor vége felé egyre hívebben kellett követni a latin mondatalkotást (367). 3. A szövegtagolás és díszítés módozatait Benkő szintén igen gondosan és árnyaltan elemzi. Megállapításai nem szorítkoznak az eddigi kutatások eredményeinek puszta számbevételére. Számos új ós fontos megfigyelést is találunk ezek között, főleg a ritmikára, a rímelésre, a gondolati párhuzamokra, a szinonima-halmozásra, a névmások használatára vonatkozólag (362—378). Valószínű, hogy a nem túlságosan távoli jövőben a történeti szövegtani kutatások feleletet adnak majd azokra a kérdésekre, amelyeket az irodalomtörténész HORVÁTH JÁNOS, a klasszikus filológus HORVÁTH JÁNOS valamint HARMATTÁ JÁNOS, továbbá MEZBY LÁSZLÓ és legújabban TARNAI ANDOR vetettek föl a mintául szolgáló latin szövegszerkesztés ós az ezt követő magyar szövegformálás kapcsolataira vonatkozólag. Valószínűleg igazolódni fog az a legújabban főleg Tárnáitól hangsúlyozott, s Benkőtől is helyeselt megállapítás, hogy e korai szövegek alkotói még aligha szó szerint fordítottak, hanem eléggé elszakadtak latin mintáiktól (358). Másfelől —- mint erre Benkő is felhívja figyelmünket — azzal is számolnunk kell, hogy ezeknek az emlékeinknek a forrásai nemcsak latin alapszövegek ós magyar előzmények, hanem egyéb, egyelőre még földerítetlen minták is lehettek (359). Ha a költői szövegalkotás olyan ősi eszközeinek a fejlődését, mint amilyen egyebek között a párhuzamosság, egész Kelet-Európára kiterjedő összefüggéseiben vizsgálják majd a kutatók, figyelembe véve a Benkőtől is többször említett költői és stilisztikai univerzálókat is, e szövegcsoport hátteréről lényegesen többet tudunk majd. Azt azonban már most bízvást állíthatjuk, hogy példának okáért a Pray-kódex latin szövegei a HB. megalkotójának nemcsak tartalmi anyagot adhattak, mint SZABOLCSI BENCE nyomán Benkő is hiszi (370), hanem formai ós művészi indítókokat is, mint másutt kifejtettem. E latin szöveg ugyanis az eddigi hiedelmekkel ellentétben raffinait, művészi próza, amelyben számos költői eszközt, sőt rímeket is találhatunk. Előbbre juthatunk akkor is, ha jobban figyelembe vesszük, amit az irodalomtörténész Horváth János — inkább csak futólag — már 1928-ban emlegetett, hogy ti. a nálunk is mintául szolgáló középkori latin versek nem időmórtékesek, hanem hangsúlyosak voltak, így ezek nem akadályozták, hanem inkább segítették a nyelvünk ősi sajátosságaival teljes összhangban álló magyar versritmus kibontakozását, azon — nem éppen lényeges — finom különbségek ellenére, amelyek a latin és magyar szó-, ill. szólamhangsúly, valamint a rímelósi lehetőségek között is mutatkoznak. (Mindezekre vö. BAIÁZS JÁNOS, Magyar deákság. Budapest 1980. 486 kk.) 4. Tömör volta ellenére is sok tanulságos észrevételt tartalmaz a terminológia sajátos elemeit tárgyaló fejezet (379—381). Igen lényeges a szerzőnek az a megállapítása, hogy szövegeink szerzői nagy mértékben törekedtek a kifejezésbeli változatosságra (381). A további kutatások feladata lesz majd annak a földerítése is, hogy a szókölcsönzéseken túlmenően főleg tükörszavak ós kifejezések megalkotásával hogyan gazdagodott e korbeli nyelvünk szó- ós szóláskincse. Az ilyen vizsgálatok terén — BETZ fontos kezdeményezései nyomán — az utóbbi harminc évben főleg a németek mutattak példát. Nálunk eddig — Kiss LAJOS érdeméből — szláv mintájú tükörszavaink és szólásaink kutatása lendült föl. Az ilyen jellegű latin indíttatás vizsgálata viszont alig-alig haladt eddig előre 5. Minden eddigi közlésnél lényegesen jobbak ós olvashatóbbak e szövegemlékeinknek Benkőtől készíttetett fényképei, bár minden tekintetben korszerű, új másolatokat nem tudott beszerezni. Ahol lehetett, színes képeket is közöl, s egyes emlékekről, ha szükséges volt, kettőt is. (A másolatok száma 14.) A transzliteráció tekintetében általában követte elődeit, de néhány új ós ötletes megoldást is javasol, s a szövegpótlás terén is tesz bátor kezdeményezéseket (41). 6. A kötet gerincét az olvasatok és értelmezések, valamint a magyarázó és elemző fejtegetések alkotják. Ezekben különösen sok az új megállapítás, nemcsak a régebbi nyelvészek felfogásához, hanem a szerző korábbi nézeteihez képest is. Olvasataiban Benkő gyakran ól a variációs lehetőségekkel, s nem törekszik olyasféle következetességre, hogy az azonosaknak látszó jelenségek mindig egyforma variációs viszonyban tűnjenek föl (46).