Nyelvtudományi Közlemények 84. kötet (1982)

Tanulmányok - Balázs János: Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei 274

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 277 Ezen csak azok akadhatnak fönn, akik nem ismerik eléggé a nyelvtörténeti kutatások bonyolultságát és nehézségeit, s nem tudják, hogy egyértelmű és kizárólagos megoldások e téren aligha lehetségesek. A szerző tudatában van annak, hogy az olvasatok és értelmezések tőle javasolt sokfélesége „elbizonytalanítja az eddig biztosnak vélt rendet", mégis, bátran és igazi tudóshoz méltóan vallja, hogy ,,a bizonytalan realitás még mindig több s a tudomány számára fontosabb, mint a biztos illúzió" (93). E hitvallásával teljes mértékben egyetértek. Megszívlelhetnék azok is, akik a nyelvi rendszer bonyolultságát feledve, s az egyes mozzanatokat túlságosan leegyszerűsítve igyekeznek tetszetős sémákba gyömöszölni az oda nem illő jelenségeket is. Benkő LAzicziust követi, aki már a harmincas években felhívta a figyelmet az Árpád-kori magyar szövegek olvasatainak bonyolultságára (94). Különösen sok problémát vetnek föl a magánhangzóolvasatok. Annak, hogy a vokálisok ómagyar jelölésében bizonyos betűknek kettős hangértéke volt, Benkő újszerű, s eléggé meggyőzőnek tekinthető magyarázatát adja. Abból indul ki, hogy amikor az ómagyar kor legelején a latin betűs európai írásrendszert átvettük, e jelölési rendszer lehetőségei sok mindenben nem felelhettek meg a magyar hangrendszer akkori sajátosságainak. Feltétlenül zavart okozhatott az e — ë, valamint az à -— a közti különbségek feltüntetése. Az így támadt nehézségeket vagy úgy lehetett elodázni, hogy ezek különbségét figyelmen kívül hagyták, s az előbbi fonémapárt egységesen e-vel, az utóbbit pedig a-val jelölték, vagy úgy, hogy „felfelé" kellett e különbségeket érzékeltető megoldásokat kieszelni. így történhetett, hogy az ë fonémát az e betű mellett *-vel, az a fonémát pedig az a betű mellett o-val is jelölték. Egyetértek Benkővel abban, hogy az idegen ajkú íródeákok a magyar a fonémát o-féle hangként érzékelhették, mint ma is a magyarul tanulók jó része. Olaszországi tapasztalataim ezt teljes mértékben igazolhatják, sőt azt is, hogy az é'-t is fölfoghatták i-nek. Ha viszont az a vokális jeléül az o szolgált, az o fonéma jele aligha lehetett más, mint az u betű. így, ha az ómagyar váratok-féle szóalakokat leírták, az á betűjele csak a lehetett, az a jele o, az o-é pedig már csak u. Tehát: a magánhangzókat jelölő latin betűk mindegyikének legalább is két hangértéke lett: e betű — e, ë; i betű = ë, *; a betű = à, a; o betű = a, o, (ö); u betű = o, ö, u, ü. A legtöbb gondot az ö hangzó írása okozhatta. Az ómagyar nyíltabbá válással (labializációval) kapcsolatosan adódó jelölési nehézségek ezeket a bonyodalmakat csak fokozták. Ez az oka annak a zűrzavarnak, amely a magánhangzók jelölését illetően az ómagyar korban lépten-nyomon a kutatók elé tárul, nehezítve amúgy sem könnyű dolgukat. Mégis, behatóan tanulmányozva Benkőnek a tőmorfémákban levő magánhangzók ómagyar kori hangszínére, az e és ë, az à és a szembenállására, az ö kérdésére, az i esetleges meglétére, a magánhangzók időtartam viszonyaira, vagy a kettőshangzókra vonatkozó, mindig kiérlelt, árnyalt és megfontolt megállapításait (89—121), megnyugodhatunk: a legtapasztaltabb és a legilletékesebb szakember kalauzol bennünket ebben a labirintusban, amelyben nálánál jobban ma senki sem tud eligazítani bennünket. Ahhoz, amit ő itt mond, nehéz volna bármit is hozzátenni, sőt ellenérveket sem volna könnyű találni, mivel a szerző a lehetséges ellenvetéseket is szinte mind számításba veszi. 7. Ugyanilyen fölényes és biztos szakavatottságról tanúskodik a morfémák állapotát, a tőmorfémákat és a morfémakapcsolatokat elemző, fontosságának megfelelően legnagyobb terjedelmű, kitűnően tagolt fejezet is (122—287). Az ómagyar tórendszer jellegét és előzményeit vizsgálva itt Benkő igen alaposan tárgyalja a tővéghangzók meglétét vagy hiányát, a teljes, a lappangó és a csonka tövek viszonyát, a toldalékmorfémák különféle alaki sajátságait. Különleges figyelmet fordít a szóalakok teljes fonológiai ós morfológiai felépítettségére, tekintettel a szótagképződésre, messzemenően felhasználva, értékelve, kiegészítve és példamutatóan rendszerezve az ezekkel kapcsolatos újabb kutatások eredményeit. A tárgyalás alapja és kiindulópontja — helyesen — az a felismerés, hogy a korai ősmagyarban még a nyíltszótagúság jellemezte az alakfelépítést, s hogy ezt a később fölerősödő zártszótagúság csak az ómagyar korban változtatta meg. A teljes tövekkel szembenálló csonka tövek elemzése során — igen helyesen — a funkcionális szempontok kerülnek előtérbe. így — hogy úgy mondjam — szinte észrevétlenül „sorvad el" a sorvadó hangok korábban divatos elmélete, ami egyébként sem magyarázott meg semmit. Ezzel szemben jelentőségének megfelelőleg szerepelnek a magyarázatban az először főleg PAPP IsTVÁNtól és KUBINYI LÁszLÓtól, majd e sorok írójától is fölvetett gondolatok, valamint a nyelvállásfoki kiegyenlítődós, továbbá a tőtől a toldalékhoz vonódás elemzésében D. BARTHA KATALINÎOI elért maradandó eredmények. Benkő mindezeket figyelembe veszi, de mindig önállóan és kritikával. Több ponton azonban lénye-