Nyelvtudományi Közlemények 82. kötet (1980)
Tanulmányok - Radics Katalin: Tipológia és nyelvtörténet [Language History and Typology] 3
TIPOLÓGIA ÉS NYELVTÖRTÉNET 21 prefixumok döntik el: yi- prefixumot kell használni akkor, ha közvetlenül az ige előtt álló bővítmény tárgy, s bi- prefixumot, ha nem az (SAPIR—HOIJER 86): ?askii y i-dilteeh fiú őt-elvisz 'ő elviszi a fiút' îaskii b i-dilteeh fiú őt-elvisz 'A fiú elviszi őt' diné ?askii y i-dilteeh férfi fiú őt-elvisz 'A férfi elviszi a fiút' diné faskii b i-dilteeh férfi fiú őt-elvisz 'A fiú elviszi a férfit' Lényegében ugyanilyen, többértelműségeket kiküszöbölő, alapvető mondatrészek funkcióját jelölő szerepet töltenek be a harmadik személy affixumai a beágyazott mondatokban is (részletes elemzését lásd: AKMAJIAN-ANDERSON 1970). A navaho harmadik személyű morfémák nagy száma és elképesztően bonyolult szabályrendszere arra a további általánosításra ad lehetőséget, hogy a harmadik személyű morfémák nemcsak az alany és a tárgy megkülönböztetésének a szerepét vehetik át — testes morfémákat adaptálva a személy -jelölő paradigmába —, hanem a meghatározott-meghatározatlan referencia kategóriapár mentén a különböző fajtájú tárgyi mondatrészek megkülönböztetésének funkcióját, valamint (a bi- ho-jha- prefixumokban) egyes pragmatikai jellegű megkülönböztetések szerepét is. 5.2.4. Végül azt az eshetőséget vetném föl, hogy a magyar nyelv adatai is lehetőséget adnak arra a föltevésre — bár a navahonál sokkal kevésbé meggyőzően —, hogy a harmadik személyű testes morféma adaptációval került az igei paradigmába, mégpedig olyan különbségek megtételére, amilyenekkel a navahonál is találkozhattunk. A magyarban az alapvető mondatrészeket megkülönböztető szerepet esetragok látják el, ha pedig nincsenek főnévi csoport formában kifejezett mondatrészek, akkor a személy-jelölő morfémák viselik a hangsúlytalan pronominális alany és tárgy funkcióját. A főmondatokban semmi jel nem mutat arra, hogy a személy-jelölő szuffixumok többértelműséget kiküszöbölő morfémák volnának. A mellékmondatoknál azonban van egy eset, amely így értelmezhető. A magyarban ma kétféle, vonatkozó mellékmondatokat építő stratégia létezik. Az egyik — minden bizonnyal történetileg ősibb eljárás — a prenominális, amikor a mellékmondat participiális igei résszel kerül az irányító főnév elé,11 s a másik — feltehetőleg az SOV -*• T(F)VX típusváltás megnyilvánulása — a posztnominális, vonatkozó névmással kezdődő vonatkozó mellékmondat:12 11 Itt a mondattani tipológia és a generatív grammatika hagyományait követem, amikor nem jelzőnek, hanem mellékmondatnak tekintem a participiális szerkezeteket. 12 A vonatkozó mellékmondatok univerzális típusainak alapos áttekintésére lásd DOWNING 1978.
