Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)
Tanulmányok - Péter Mihály: Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe 441
450 SZEMLE - ISMERTETÉSEK vonásának figyelmen kívül hagyása nemcsak az újgrammatikusokra, hanem a strukturalizmusra és a generatív nyelvszemléletre is jellemző. A fejezet végén a szerző MEILLET gondolatát idézi, amely szerint a nyelvi változások eredetét végső soron a nyelvet beszélő társadalom változásaiban kell keresnünk. Jogosan bírálja azonban Meillet-t, amiért az nem ismerte fel a társadalmi ós a nyelvi mozgás összefüggésének többnyire közvetett, sokszorosan áttételes jellegét. „A nyelvek összehasonlítása" című 16. fejezet (szerzői BALÁZS JÁNOS és DEZSŐ LÁSZLÓ) a nyelvek genetikus, illetve tipológiai összehasonlításának kérdéseit tárgyalja. A fejezet első része az összehasonlító történeti nyelvészet alapfogalmairól és módszereiről ad megbízható áttekintést, ismerteti SCHLEICHER családfa- és SCHMIDT hullámelméletét. Megemlíti a hettita és tokhár nyelvek felfedezésének jelentőségét (ennek kapcsán utalni lehetett volna az ún. laringális elméletre, amely több ponton módosította az összehasonlító indoeurópai nyelvészet addigi eredményeit.) A fejezet második része a nyelvtipológiával foglalkozik, nézetem szerint kissé ,,szemelvényes" formában. Kár, hogy itt nem esik szó a nyelvek morfológiai szerkezetük szerinti hagyományos osztályozásáról (igaz, a 18. fejezet más összefüggésben említést tesz róla). Noha ma már köztudott, hogy nincsenek „tisztán" izoláló, agglutináló vagy flektáló nyelvek, mégis (sőt, annál inkább) érdemes lett volna foglalkozni ezzel az osztályozással, különös tekintettel arra, hogy a könyv magyar anyanyelvű, de jórészt indoeurópai nyelvek oktatására felkészülő egyetemi hallgatók számára íródott. A nyelvrokonság és a nyelvi típus jelensége mellett hasznos lett volna érinteni a nyelvi szövetség (Sprachbund) kérdését is. így, például, a román nyelv posztpozitív használatú artikulusa (vö. om 'ember', ómul 'az ember') genetikus rokonságban áll a francia le névelővel (mindkettő a latin ille névmásból származik), feltehetően nyelvszövetségi kapcsolat fűzi más balkáni nyelvek hasonló jelenségéhez (vö. bolgár noeeK — noeeKbm) és tipológiai hasonlóságot mutat a svéd nyelv megfelelő alakjaival (man — mannen).20 A 17. fejezetet („Nyelv ós gondolkodás") méltán sorolhatjuk a könyv kitűnően megírt részei közé. A fejezet voltaképpen nyelv és logika kapcsolatáról szól. Egyszerű példákon (Péter és Pál tehetségesek, Péter és Pál rokonok) mutatja be, hogy a nyelvi szerkezetek logikai szempontból nem egyértelműek. Ez azonban nem úgy értendő, hogy a két példamondat jelentésének és logikai formájának különbsége „elsikkad" a nyelvi kifejezésben. A beszélő tudja, szögezi le a szerző, hogy az első mondat állítmánya (tehetségesek) tulajdonságot jelöl, a másodiké (rokonok) pedig egy viszonyt. Eddig teljes mértékben egyetértünk a szerzővel. Az azonban továbbra is vitathatónak látszik, hogy a beszélő a két mondat megkülönböztetéséhez bizonyos transzformációs műveletek utján jut el. (Péter és Pál tehetségesek -*• Péter tehetséges és Pál tehetséges, viszont nem lehetséges Péter rokon és Pál rokon). Ha a nyelvi kifejezések jelentését logikai formájukat reprezentáló mélyszerkezetekből akarnók levezetni, épp abba a hibába esnénk, amelytől a szerző meggyőzően óv. A továbbiakban Telegdi jogosan bírálja Jespersennek azt a nézetét, amely szerint a Kétszer kettő öt típusú mundatok nyelvtanilag helyesek, de nyelvileg nem azok. Eközben Husserlre is hivatkozik, aki az értelmes mondat ismérvét abban látja, hogy a benne foglalt szavak jelentései „egyetlen egységes jelentéssé zárulnak össze" (226). A mondatok „értelmessége" vagy „egységes jelentése" azonban viszonylagos ós tág fogalom. „A 2x2 józansága hull rám", írta 1944 őszén egyik legszebb versében Radnóti Miklós, de nevezhette volna, mondjuk, a kétszer kettő öt orgiájának is azt az embertelenségében már irracionálissá vált világot, amelynek maga is áldozatul esett. A nyelvi kifejezés értelmének határai szinte korlátlanul tágíthatok, ahogy erről a nyelv művészi használata, a költészet tanúskodik. A fejezet végén a szerző a nyelvek tartalmi különbségének súlyos problémáját veti fel, és a „nyelvi relativitás" hipotézisével a nyelv és a társadalmi tapasztalat kölcsönhatását, dialektikus viszonyát szegezi helyesen szembe. Kiegészítésül csak annyit jegyeznék meg, hogy a nyelvek tartalmi különbsége feloldásának leghatékonyabb módja a parafrázis, vagyis maga a beszéd; végül is ez teszi lehetővé az egyik nyelvről a másikra való fordítást. Az utolsó, 18. fejezet („Nyelv és társadalom") középpontjában két kérdés áll. Az egyik a nyelv helye a társadalomban. A marrizmus bírálatának tanulságaként a szerző leszögezi, hogy a nyelv nem tartozik a felépítményhez, tehát nem is osztályjellegű, de ugyanakkor helyesen hangsúlyozza, hogy a nyelv nem közömbös az osztályviszonyok, általában a társadalmi viszonyok iránt. A társadalmi struktúra változása végső soron a nyelvre is kihat, amint arról többek között a nemzeti nyelvek folyamatának kialakulása is tanúskodik. A másik fontos kérdés az egyes nyelvek fejlettségének foka. Az 20 L. K). C. MacjioB, BBe^eHHe B »3UK03HaHHe. MocKBa 1975. 290.
