Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)
Tanulmányok - Péter Mihály: Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe 441
SZEMLE - ISMERTETÉSEK 449 gó egységével emelkedik a nyelvjárások fölé, hanem sokrétű gazdagságával is; egyedül ő képes a kifej'ezós minden igényét az egész nemzet számára érvényes formában kielégíteni" (173). E megállapítás tovább konkretizálásaként jegyezzük meg: a nemzeti köznyelvet a nyelvjárásoktól polifunkcionalizmusa, azaz feladatainak sokrétűsége, s ennek megfelelően kifejező eszközeinek nagyobb differenciáltsága különbözteti meg. E feladatok egyik fontos igényéből ered a nemzeti köznyelvnek az az alapvető sajátossága, amelyet a prágai iskola nyelvészei a nyelv intellektualizációjának neveztek, s amelyen azon eszközök kimunkálása értendő, amelyek a nyelvet alkalmassá teszik a mindennapi nyelvhasználatnál magasabb absztrakciós szint jelölésére, a gondolkodás logikai folyamatának, komplexitásának pontosabb kifejezésére.17 Telegdi Zsigmond helyesen mutat rá az élő nyelvjárások tanulmányozásának nagy jelentőségére a nyelv történeti vizsgálatának szempontjából, s ezzel kapcsolatban utal a nyelvjáráskutatás néhány fontosabb elvére, illetve módszerére, valamint a magyar nyelvjárási atlasz nagyszabású vállalkozására. A szociális nyelvváltozatok, illetve csoportnyelvek nem lebecsülendő szerepét a nemzeti nyelv fejlődósében az 'elkallódik' ige történetének bemutatásával szemlélteti, ós idézi Meillet-nek azt a fontos megállapítását, hogy a jelentésváltozások java részének a forrása a szavak áramlása az általános és csoportnyelvi használat között (180). A beszélt és az írott nyelv különbségéről szólva, a szerző leszögezi, hogy a kettő közül vitathatatlanul a beszélt nyelv az elsődleges, majd rámutat arra, hogy az írásos ós beszélt kommunikáció mélységesen különböző feltótelek között megy végbe (181 ,1. még 237). Kiegészítésképpen csak annyit jegyeznék meg, hogy a feltótelek ós funkciók különbsége folytán számos esetben megfigyelhető az írott változat normáinak, sőt rendszerének részleges önállósulása (vö. pl. az igeragozás paradigmáit a mai francia nyelv beszélt és írott változatában) Egy kitűnő cseh nyelvész, VACHEK nézete szerint az írott változat viszonylagos autonómiája cáfolja az ismert saussure-i tételt arról, hogy a nyelv csupán forma és nem szubsztancia.18 A nyelvek írott és beszélt változatainak összehasonlítása fontos szerepet játszhat a dialektikus materializmus azon elvének nyelvészeti érvényesítésében, amely szerint egy rendszert az őt alkotó elemek és az elemek közötti viszonylatok kölcsönhatásában kell vizsgálnunk. (Mint ismeretes, a strukturalizmus a viszonylatok primátusát hangoztatja az elemekkel szemben, ez azonban csak a rendszer statikus szemlélete esetén érvényes.) A 15. fejezet (,,A nyelvek változása: történeti nyelvészet") jellemzésére a kifejtés világossága és eleganciája okán leginkább a „franciás" jelző kínálkozik. A szerző először a hangtörvóny és a hangfejlődósi tendencia fogalmát mutatja be didaktikailag jól meg választott példaanyagon. Annak leszögezése, hogy a szabályos hangváltozás gyakran vezet változásokra az alaktan rendszerében, fontos következtetés levonására ad alkalmat a nyelvi elemek ós viszonylatok kölcsönhatásának imént említett vonatkozásában. Azt látjuk, ugyanis, hogy a változás aspektusában (már pedig a nyelv, lényegót tekintve, dinamikus rendszer) a nyelv szubsztanciális elemei, illetve ezek változásai határozzák meg az elemek közötti viszonylatokat ós azok változásait, nem pedig fordítva. Az analógiás újítás mechanizmusát a fő > fej példáján mutatja be a szerző. A példához csupán az a kiegészítés kívánkozik, hogy számos esetben a nyelv az analógiás változás „szenvedő" tagját új funkcióban használja fel (vö. a fő szó használatát 'személy' jelentésben, vagy a nője és neje alakok közötti jelentéskülönbsóget főleg a bizalmas társalgási stílusban). A nyelvfejlődós általános mechanizmusának megértése szempontjából fontos körülményre mutat rá az a megállapítás, hogy az új nyelvi alakok először mint a régi normák stiláris változatai tűnnek fel a beszédben (hozzátehetjük, hogy az elavuló alakok is egy ideig mint stiláris változatok élnek tovább). Az újgrammatikusok érdemeinek tárgyilagos elismerése mellett Telegdi Zsigmond jól látja egyik alapvető tévedésüket, amely abban a nézetben gyökerezik, hogy „az esetlegesnek az elismerése ellenkezik a tudomány szellemével" (192). Már pedig „a nyelvész nem zárhatja ki eleve, elvileg egyes szavak vagy szócsoportok esetleges, sajátos, a szabálytól eltérő fejlődésót" (193). Itt azonban többről is van szó: arról, hogy a nyelvben, mint lényegénél és funkcióinál fogva dinamikus és nyílt rendszerben a rendszer központi, stabil, jellemző tartománya mellett számolni kell a periférikus tartománnyal, a rendszer defektusaival, „gyenge pontjaival" is. E felismerés ismét a prágai iskola egyik fő érdeme,19 míg a nyelv e lényeges 17 L. PÉTER MIHÁLY, AZ irodalmi nyelv és a stilisztika kérdései a Prágai Nyelvészkör tanításában. NyK 76 (1976): 410. 18 JOSEE VACHEK, Zum Problem der geschriebenen Sprache. Travaux du Cercle Linguistique de Prague 8 (1939): 94—104. 19 L. a Travaux Linguistique de Prague egészében ennek a kérdésnek szentelt 2. kötetét (1966). 15 Nyelvtudományi Közlemények 81/2.
