Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)

Tanulmányok - Péter Mihály: Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe 441

448 SZEMLE - ISMERTETÉSEK egyes nyelvekben. Ez a különfeleseg azonban nem teszi kérdésessé magának a szónak mint nyelvi egységnek létezését: ,,a szavak a beszéd legkisebb tényleg (aktuálisan) elválasztható alkotórészei; . . . azok a végső egységek, amelyekre a beszéd gyakorlati, a beszélő által gyakorlatban végrehajtott elemzése vezet" (126). Az alapfogalmak rövidre szabott, de világos kifejtése jellemzi a „Fonetika. Fonológia" című 11. fejezetet is, amelyben az olvasó a fonéma, a disztinktív funkció ós disztinktív jegy fogalmaival, a bináris elvvel, a fonematikus és fonetikus hangjelölés különbségével ismerkedhet meg. Annak megállapítása kapcsán, hogy a fonéma nem csak tudományos fogalom, hanem pszichikai realitás is, a szerző Sapirt idézi: ,,a naiv beszélő, aki a beszéd folyamát nem a közvetített tartalomtól elvonatkoztatva, mint fizikai proceszszust szemléli, hanem egy meghatározott nyelvre vonatkoztatja, mint tartalom kifejezését fogja fel, nem hangokat, hanem fonémákat hall..." (133). Ez a sapiri megfogalmazás azonban nem egészen pontos. Igaz ugyan, hogy a beszéd percepciója folyamán általában „nem vesszük tudomásul" a kiejtés egyszeri és egyedi, indisztinktív sajátosságait, ámde amit hallunk, az mégsem a fonéma (hiszen a fonéma mint értékfogalom, absztrakció nem hallható), hanem az a hangtípus, amely az adott nyelvben az adott fonémát reprezentálja. Egy kiváló román nyelvész, ROSETTI a hangtípust a grafémával állítja korrelációba; felfogásának megfelelően a sapiri értelemben vett „pszichikai realitást" is a hangtípusnak és nem a fonémának kell tulajdonítanunk.18 A talán kissé rövidre fogott, de a tudománytörténeti összefüggések megvilágításában így is igen informatív 12. fejezet a jelentéstan fejlődésének fő mozzanatait tekinti át. Elmondja, hogy már az ókori sztoikus filozófusok különbséget tettek a jel jelentése ós tárgya (denotátuma) között. Megemlíti a középkori modisták szerepét a szófajok jelentésének vizsgálatában. Idézi a 18. századi francia grammatikusnak, Du MABSAis-nek azt a fontos megállapítását, hogy az ókori hagyományban trópusoknak nevezett jelátviteli eljárások nemcsak a művészi nyelvhasználatnak, hanem a mindennapi beszédnek is lépten-nyomon alkalmazott eszközei. A továbbiakban a REISIG és BRÉAL tevékenysége nyomán önálló nyelvészeti ágazatként kibontakozó jelentéstan — a 19. században uralkodó történeti nyelvszemlélettel összhangban — e jelátvitelek, illetve jelentésváltozások tanulmányozását tekintette szinte kizárólagos feladatának. Azonban már a történeti nyelvészet nagy szintézisét létrehozó PAUxnál is jelentkezik a jelentós nem csupán történeti aspektusú vizsgálatának igénye. A Saussure-i nyelvfelfogás hatására történt az első kísérlet a nyelvi jelentések rendszerszerűségének feltárására (TRIER mezőelmélete). Végül az újabb szemantikai irányzatok közül a komponenciális elemzést, a KATZ és FODOR által kezdeményezett interpretatív szemantikát, valamint az ennek bírálata alapján kibontakozó generatív szemantikát mutatja be röviden a szerző. „A szókészlet elmélete (lexikológia) és feldolgozása" című 13. fejezet (szerzője BALÁZS JÁNOS) a nyelvi jelenség tág körét fogja át, többek között a szóalkotást is, amelynek a lexikológiához való sorolása legalább is kérdéses, mindössze egy oldalon történő tárgyalása viszont keveselhető. Valamivel több teret kaphatott volna a szinonímia bonyolult jelensége is. A szerző helyesen állapítja meg, hogy a teljes szinonímia igen ritka, „mivel a látszólag teljesen azonos jelentésű szavak használatában rendszerint adódnak kisebb-nagyobb különbségek. így a magyar eb és a kutya vagy a tavasz és a kikelet jelöltje azonos ugyan, mégis ezeket nem mindig lehet egymással felcserélni" (158). Azonban az azonos denotátum ós a részlegesen kiegészítő disztribúció még nem elegendő ismérve a szinonímiának. így, például, az orvos ós sebész szavak denotátuma lehet azonos, használatuk egyes kontextusokban lehet felcserélhető, másokban nem, de mégsem tekinthetők szinonimáknak. Érdekes szempontokat vet fel a fejezet a különböző nyelvek szókészletének tipológiai vizsgálatához (162). A harmadik rész nyitó fejezete („A nyelvek belső sokrétűsége") azt a rendkívül fontos tényt tárja fel, hogy egy-egy nyelv a maga történeti és társadalmi valóságában nem homogén rendszerként, hanem mint „egység a különféleségben", azaz mint különböző változatok egysége létezik. E változatok közül történeti szempontból a nyelvjárások a legfontosabbak. A szerző helyesen bírálja a nyelvjárások ós a nemzeti köznyelv viszonyának megítélésében gyakorta mutatkozó két szélsőséges nézetet (az egyik a nyelvjárásokat, a másik a köznyelvet tekinti a nemzeti nyelv „romlott" formájának). A továbbiakban a nemzeti nyelvek létrejöttének eltérő módjaira utal, részletesebben szólva a magyar nemzeti köznyelv kialakulásának folyamatáról. A nemzeti köznyelv jelentőségét az alábbi megállapításban foglalja össze: „A nemzeti nyelv tehát nemcsak az egész nemzetet átfo-16 A. ROSETTI, Son-type et phonème. Linguistics 1 (1963): 58 — 59.