Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)

Tanulmányok - Péter Mihály: Telegdi Zsigmond: Bevezetés az általános nyelvészetbe 441

442 SZEMLE - ISMERTETÉSEK De legyünk derűlátóak és feltételezzük, hogy az ezredfordulóra kibontakozó új iskolai reform az emberközpontú stúdiumok sorában helyet szorít majd a legfontosabb általános nyelvi alapismereteknek is. Rögtön felvetődik azonban a kérdés, hogy mit ta­nítsunk „általános nyelvi alapismeretek" címen, s nyomában mindjárt a másik: hogyan készítsük fel a jövő tanárait e reménybeli új tantárgy (vagy tantárgyrósz) oktatására? Nos, e kérdések távlatába helyezkedve mindjárt elöljáróban leszögezhetjük azt, amit a recenzió műfaji szabályai szerint végső konklúzióként kellene megfogalmaznunk: Telegdi Zsigmond könyve magas színvonalú, több tekintetben úttörő jellegű és egészében sike­res kísérlet az emberi nyelvről ez idő szerint nyert legfontosabb alapismereteink korszerű tudományossággal kifejtett, ugyanakkor didaktikusán rendezett és „átszűrt" összefog­lalására. Szögezzük le mindjárt azt is, hogy a szerzőnek roppant nehéz feladattal kellett megküzdenie. A már-már áttekinthetetlenné terebélyesedett nyelvészeti szakirodalom figyelemmel kísérése, vagy akárcsak a téma szempontjából releváns művek számbavétele még az olyan imponálóan széles látókörű tudóst is, mint amilyen TELEGDI ZSIGMOND, szinte megoldhatatlan feladat elé állítja. Másfelől, noha a nyelvtudomány az utóbbi év­tizedekben valóban lényeges felismerésekre jutott, e felismerések korántsem minden esetben kristályosodtak ki egyértelmű ós általánosan elfogadott meghatározások alak­jában (még olyan kérdésekben sem mint pl. a nyelv funkciói, rendszerszerűsége, jeltermó­szete). A különböző nézetek, értelmezések akárcsak megközelítően teljes felsorolása mér­téktelenül felduzzasztottá volna a könyv terjedelmét, kockáztatva egyúttal annak didaktikus céltudatosságát is. A szerző ezért a különféle nézetek bemutatását többnyire csak a legjellemzőbbek vagy tudománytörténeti szempontból el nem hanyagolhatóak szembesítésére korlátozta, miközben következetesen igyekezett kidomborítani a kérdések marxista szellemű megközelítését, illetve megválaszolását. Ez a módszer lehetővé tette, hogy a szerző elkerülje az eklekticizmus és a dogmatizmus buktatóit és számos esetben alkotó módon fejtse ki gondolatát a szóban forgó kérdésekről. A marxista nyelvszemlélet ugyanis (akárcsak maga a marxizmus) nem tekinthető zárt, minden részletében végérvé­nyesen kidolgozott doktrínának. Jóllehet a marxizmus klasszikusainak számos, közvet­lenül a nyelvre vonatkozó, alapvető érvényű megállapítását ismerjük, a marxista nyelv­tudományt mégsem foghatjuk fel tételek ós meghatározások gyűjteményének. (Hiába keresnénk, például, a mondat vagy a fonéma „marxista meghatározását".) Éppen ezért nem tekinthető ellentmondásosnak az a tény, hogy a materialista dialektika elveit és mód­szereit alkalmazó nyelvészek körében nincs teljes nézetazonosság szaktudományuk bizo­nyos kérdéseit illetően. Talán e sorok írója részéről sem szerénytelenség, ha Telegdi Zsigmond könyvével kapcsolatos észrevételeit a marxista nyelvszemléleten belül mutatkozó nézet- és ,,hangsúly"-különbségek közé sorolja. A könyv szerkezete némileg eltér a hasonló tárgyú munkákétól: tizennyolc fejezete három csaknem egyenlő részre oszlik. Az első rósz a nyelv lényegi tulajdonságaival (kommunikatív funkciójával, jelszerűsógóvel, a nyelvi jelentés természetével) foglalko­zik. A második rész fejezetei a nyelv szerkezeti felépítését, az egyes nyelvi szintek sajá­tosságait taglalják. A harmadik rész olyan fontos kérdéseket tárgyal, amelyeket a Saus­sure-i felfogás az ún. külső nyelvészetbe vagy legalábbis a szűken értelmezett langue­nyelvészeten kívülre helyezne (a nyelvek belső sokrétűsége, történeti nyelvészet, nyelv­hasonlítás, nyelv és gondolkodás, nyelv és társadalom). Ez a felépítés kétségtelenül bi­zonyos átfedésekhez, pontosabban szólva, korábbi megállapításokra történő visszauta­lásokhoz vezet; ezek azonban nem hatnak zavarólag, s az előadást nem teszik terjengőssé, ellenkezőleg: segítik az olvasót az okfejtés logikai következetességének nyomon követé­sében, az összefüggések megértésében, a tudományos munkában oly fontos „close read­ing" készségének, a gondolkodás fegyelmezettségének kialakításában. Az első fejezet az általános nyelvészet tárgyát a nyelvek felépítése, működése ós történeti mozgása általános törvényszerűségeinek kutatásában határozza meg (9). Ezzel kapcsolatban a szerző felsorolja azokat az alapvető tulajdonságokat, amelyek a termé­szetes emberi nyelvet egyfelől az állatok jelzéseitől, másfelől az ún. mesterséges nyelvek­től (pl. a matematikában ós a modern logikában használatos jelrendszerektől) megkü­lönböztetik. Az ismert nézetet, miszerint az állat „nyelve" vele születik, az embernek viszont tanulnia kell a magáét, Telegdi olyan értelemben pontosítja, hogy az alapvetően örökletes képességen alapuló állati kommunikáció az egyedi fejlődés során bizonyos kiegé­szítő, továbbfejlesztő tanulással egészül ki, másfelől az anyanyelv elsajátítása sem egy­szerű tanulás, hanem egy különös, sajátosan a nyelvre irányuló képességen alapul, amely a központi idegrendszer érési folyamatának haladásával bontakozik ki, ha adva vannak a szükséges társadalmi feltételek, a beszélő környezet. ,,Ezt a feltevést megerősítve lát­juk" teszi hozzá a szerző, „ha tekintetbe vesszük, milyen roppant feladat igazában egy

Next

/
Oldalképek
Tartalom