Nyelvtudományi Közlemények 81. kötet (1979)

Tanulmányok - Radics Katalin: Filozófia, nyelvészet, tudományelmélet [Philosophy, Linguistics, and Philosophy of Science] 3

14 RADICS KATALIN képesség, más oldalról mint leírható szabályrendszer, mint leltározható állomány, mint értékek hordozója, mint állapotok egymásutánja, mint történeti folyamat, mint a kultúra kifejezője és továbbítója vagy — hogy még tovább menjünk — mint egy-egy világkép megtestesítője, mint egy-egy világkép alakítója, mint a megismerés eszköze és tárgya, mint saját tudományának tárgya és metanyelve s más tudományok nyelve — és így tovább — rengeteg aspektusból tárgyalható. Ez a sokféle szempont és az egyes szempontok különbözősége nem a tudomány hiányosságából, nevezetesen egy átfogó, minden, nyelvvel kapcsolatos jelenséget fedő elmélet hiányából fakad, hanem magának a tárgynak a jellegzetességéből: a nyelvi jelenségek egészének heterogeneitásából. A nyelv a rá háruló sokféle feladatot úgy tudja ellátni, hogy lényegileg, lényege szerint nem kötődik a nyelven kívüli valósághoz, egy-egy társadalmi formációhoz, de nem határozza meg őt egyértelműen az ember biológiai vagy pszichikai alkata sem, magyarán: saját törvényei vannak. Egyes aspektusai azonban függenek az általa leírt valóságtól, a nyelvet beszélő társadalom adott állapotától, mások pedig az ember biológiai és pszichikai alkatától. A nyelvészeti szaktudományok küldetése nem más, mint hogy ezt az első pillantásra átfoghatatlan, heterogén anyagot, amely a szemlélet számára adva van, fokozatosan földolgozzák, fogalmilag megragadják és egységes egésszé rendezzék, gondolatilag újraalkossák. Ide azonban rendkívül hosszú út vezet. A nyelvi jelenségek széles körét ma szükségképpen különböző részdiszciplínák közelítik meg, s jelenlegi tudásunk alapján el sem lehet képzelni olyan átfogó elméletet, amelynek a keretébe az összes, nyelvvel kapcsolatos jelenség beleférne, mégpedig úgy, hogy rendelkezésre állnának a fogalmi eszközök minden empirikusan hozzáférhető jelenség megragadására és összefüggéseinek mindenoldalú kifejtésére. Az egyes résztudományok tehát ma szükségképpen ki kell, hogy hasítsanak egy meghatározott részt, problémát a nyelvi jelenségek összességéből, s valamilyen aspektust, amelynek szempontjából azt tárgyalják. Az elméleti keretet és módszert pedig a kutatás így kiválasztott, mesterségesen homogeneizált (idealizált, tehát torzított) tárgyának a sajátosságai szabják meg. A nyelvtudomány egyes ágazatainak az egyik legaktuálisabb feladata ezért ma az, hogy elméleti szintű ismereteket alakítsanak ki tárgyukról, hogy a lehető legpontosabban kidolgozzák egy-egy részterület vagy probléma megragadásának fogalmi apparátusát, igazolják a fogalmaknak és a fogalmak összefüggéseit tartalmazó tételeknek a létjogosultságát és helyességét az empirikus adatok minél szélesebb körében — lehetőleg a vizsgálatnak megfelelő adatanyag teljes terjedelmében —, valamint hogy eközben nagyon világosan tisztázzák, hogy a nyelvi jelenségek egészéből milyen szempontok alapján milyen jelenségtípusokat választottak ki a vizsgálat tárgyául, s milyen módszerek alkalmazását tartják ehhez adekvátnak. A nyelvtudomány így meghatározott feladata valószínűleg sokak számára nem tűnik evidensnek, ezért megkíséreljük a tudományelmélet felől alátámasztani.21 21 Az itt

sorrakerülő rész kidolgozásában a következő tudományelméleti munkákra támaszkodtam: FEHÉR MÁRTA—HÁRSING LÁSZLÓ, A tudományos problémától az elméletig. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977.;. HÁRSING LÁSZLÓ (szerk.), Szemelvények a