Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Badics Katalin: Lotz János: Szonettkoszorú a nyelvről 433

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 433 Lotz János: Szonettkoszorú a nyelvről Gondolat, Budapest 1976. 387 1. A Szonettkoszorú recenzensének, úgy gondolom, nem az a feladata, hogy a nyelvészeknek bemutassa a kötetben megjelent tanulmányokat. De talán még az sem, hogy saerzőjének nyelvészeti elveit részleteiben vagy egészében önmagában méltassa vagy bírálja. LOTZ JÁNOSsal kapcsolatban ugyanis nem az a legfontosabb kérdés, hogy megvalósította-e gyakorlati munkája során az általa képviselt nyelvészeti elveket (hogy megvalósította, az iránt nem lehet különösebb kétségünk), hanem az, hogy azok az elvek, amelyeket ő vallott, miben és miért különböznek érezhetően a magyar nyelvészet szokásos normáitól, vagy még pontosabban fogalmazva : mi lehet az oka annak, hogy életmű ve, melynek középpontjában — az általános nyelvészet, a finnugrisztika és a verstan mellett — mindvégig a magyar nyelv leírása állott, miért helyezhető el a magyar nyelvészet fő vonulata mellett, miért nem hatott arra számottevően egészen a legutóbbi időkig, miért nem indított komolyabb vitára vagy legalább párbeszédre. Egy könyvismertetés persze nem tud részletesen válaszolni ezekre a nehéz kérdésekre. Mindössze arra vállalkozik ezúttal, hogy Lotz János grammatikai felfogásának elemzése közben kiemelje azokat a vonásokat, amelyeknek szerepe lehetett abban, hogy a szerző felfogása párhuzamosan futott a magyar nyelvészettel. A recenzióból így kimarad a verstani és írástani tanulmányok áttekintése, annak ellenére, hogy ezek is rendkívül szorosan összefüggnek a szerző grammatikai és nyelvelméleti felfogásával. Lotz János első magyar nyelvről szóló kötetét, a több szempontból még ma is korszerű „Das ungarische Sprachsystem"-et 1939-ben publikálta Stockholmban. 1976-ban, halála után jelent meg első jelentősebb magyar nyelvű kötete Magyarországon. Válogatott tanulmányainak gyűjteménye hat témakört fog át. Mind tematikájában, mind arányaiban példaszerű SZÉPE GYÖRGYnek a szerző közreműködésével készített válogatása ; ebből a szempontból talán a legjobban sikerült a legutóbbi években megjelent nyelvészeti témájú kötetek közül. Reprezentálja szerzőjének széles érdeklődési körét, munkásságának súlypontjait, tudományos gondolkodásának jellegzetes vonásait. Az olvasót részletes és hozzáértő szerkesztői utószó (Szépe György munkája) tájékoztatja Lotz életútjáról, tudományos és szervező tevékenységéről, felvillantva eközben a szerző emberi egyéniségének néhány vonását is. A kötetet válogatott bibliográfia és a tanulmányokhoz készült bőséges jegyzetanyag zárja. Lotz János sem tematikájában, sem nyelvészeti felfogásában nem volt hagyományos nyelvész. Nyelvészeti elveit a saussure-i, illetve a Saussure utáni nyelvészeti iskolák határozták meg döntően, bár nem vallotta egyiküket sem szélsőséges, tiszta formájában. Nem kötelezte ugyan el magát egyetlen iskola mellett sem, mégis írt olyan tanulmányokat, amelyek egyértelműen egyik vagy másik nyelvészeti irányzat szellemében fogantak : a kínai nyelv dungáni nyelvjárásának hangtani szerkezetéről írt tanulmánya például a prágai fonológia iskolapéldája lehetne, de büszke volt arra, hogy Ő írta az első glosszematikus elemzést, s arra is, hogy tolla alól került ki a magyar -e morféma (,,birtokjel") első generatív grammatikai leírása. Érzékenyen reagált az íij irányzatok filozófiai félreértelmezésének lehetőségére : az egyes grammatikai részfejezeteknek csak ismeretelméleti önállóságát ismerte el, ontológiai különállást nem tulajdonított az általuk leírt jelenségeknek (6.1.). Kritikai megjegyzéseit mindig az értő és befogadni szándékozó kutató álláspontjából tette meg. A nyelvészeti anyag feldolgozásában nagy mértékben alkalmazott matematikai és logikai módszereket, és rendkívüli érzékkel dolgozta egybe a nyelvi jelenségek természettudományos — biológiai, illetve fizikai — aspektusait a szoros értelemben értett nyelvészetiekkel. A nyelvről szóló ismereteknek azt a szeletét, amelyet itthon szokásosan általános nyelvészetnek nevezünk, a kor színvonalán ismerte, művelte ós közvetítette. Ő azonban sosem tett különbséget „általános" és „speciális" nyelvészet közt ; munkásságában a kettő egységben volt, és a nyelvtudomány nemzetközi normáihoz igazodott. Sok nyelvet ismert ; többel rendszeresen is foglalkozott, köztük nálunk egzotikusnak számító nyelvekkel is. Érdeklődött a „nem nyelvi" jelrendszerek iránt, sőt, áttekintése volt egy ennél szélesebb területről is : az amerikai tudományok rendszerében kialakult úgynevezett kulturális antropológiáról. Tanulmányainak zömében megnyilvánul a nyelvi forma iránti fokozott érzékenység, ezen belül pedig — a stockholmi nyelvtan megírását követő időkben — elsősorban a nyelvi elemek közötti oppozíciós viszonyok föltárására tett sikeres kísérleteket. Ezek a vonások végül is — ahogyan Szépe György szerkesztői utószava is rámutat — a Saussure utáni nyelvészeten belül a neindeszkriptív strukturális nyelvészek közé sorolják őt.