Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)
Tanulmányok - Badics Katalin: Lotz János: Szonettkoszorú a nyelvről 433
434 SZEMLE - ISMERTETÉSEK Ez a „negatív besorolás" persze maga is viszonylagosan értendő. Jelenti ugyan egyfelől, hogy Lotz nem fogadta el a deszkriptív elveket a nyelv egyetlen és kimerítő magyarázó elveként (de még a nyelvi forma egyetlen magyarázó elveként sem), de nem jelenti, hogy elvetette volna, hibásnak találta volna a nyelvi egységek sorrendi elrendeződésének disztribúció formában történő kifejezést (vö. 20 — 21, 44—47). A disztribúció fogalmát maga is használja (pl. 20, 46, 130), de az egyes elemek disztribúciójának megállapításához nem a deszkriptív elvek követésének útján jut el. A kötetben szereplő grammatikai és hangtani tanulmányok mutatják, hogy Lotzot elsősorban a hangok és a morfémák rendszerének leírása érdekelte. Ezen a területen alkotóan használta föl a prágai iskola és a glosszematika alapgondolatait ; a hangok, illetve a nyelvi szimbólumok rendszerének belső összefüggését, a rendszerben megnyilvánuló struktúrát kutatta. A struktúrát oppozíciók formájában fejezte ki. Elvetette eközben az oppozíciók bináris jellegének abszolutizálását, de még inkább elvetette a hagyományos leírás atomisztikus, az egyes elemeket logikailag a rendszer elé helyező szemléletét (104, 152, 164). Tanulmányaiban sok helyütt követte a következő eljárást: Felmérte a nyelv illető részrendszerében meglevő elemek állományát, majd matematikai úton felvázolta strukturálódásuk elméleti lehetőségeit, köztük a minimális és a maximális számú oppozíciót tartalmazó struktúrát is. Ezután kiválasztotta közülük azt, amelyik szerinte legjobban megfelelt az illető nyelvi részrendszer tulajdonságainak, s ezt a struktúrát szemléltette valamilyen módon, legtöbbször geometriai eszközökkel. A struktúra elemei közötti relációkat több esetben minősítette is, mégpedig a prágai iskolából származó „megjelölt-megjelöletlen" terminusok bevezetésével. Hogy mennyire kedvelt módszertani eljárása volt ez, azt bizonyítja, hogy a kötet hangtani és grammatikai tanulmányai közül nyolc készült döntően vagy javarészt ezzel a módszerrel,1 további kettő pedig a fent vázolt módszertani eljárások elemeit mutatja.2 E jellegzetes metodológiai eljárás azokból az elméleti tételekből következik, amelyekhez Lotz egész életében ragaszkodott. Az egyik röviden úgy fogalmazható meg, hogy a nyelvi jel forma és jelentés egysége. Miért tartunk kiemelendőnek — szólhat az ellenvetés — egy olyan tételt, amelyet a nyelvészek évtizedek óta szinte kivétel nélkül elfogadnak? Azért, mert — a strukturális nyelvészet sok más képviselőjéhez hasonlóan — Lotz szigorúan levonta a belőle adódó következtetéseket. Ragaszkodott a forma és a jelentós párhuzamos, de egyszerre csak az egyikből, szokásosan inkább a formából kiinduló leírásához ; a grammatikai szinten kirekesztette azokat a jelentésvonatkozásokat, amelyek nem valamilyen forma képében nyilvánulnak meg, valamint — ennek megfelelően — kizárta azokat a formai vonatkozásokat is, amelyek nem valamilyen társadalmi szinten érvényes jelentéshez kapcsolódnak. Szerinte — ahogy sok más strukturális nyelvész szerint is — előrehaladás volt ez a hagyományos nyelvészethez képest, mert ugyan kihagyott egyes kétségtelenül megnyilvánuló formai és tartalmi vonatkozásokat a grammatikai leírásból, de lehetővé tette részint a jelentés, részint a forma rendszeres vizsgálatát. Ebből következőleg nem véletlen, hogy a másik tétel, amelyhez egész életében ragaszkodott, éppen a rendszerszerűség tétele : az, hogy a jelentés és forma egységeként értelmezett nyelvi jelek rendszert alkotnak, valamint hogy ez a rendszer más, több, mint az elemek puszta összege — más szóval a rendszer logikailag elsődleges elemeihez képest. Ennek megfelelően magukról az elemekről valójában akkor tudhatunk meg valami lényegeset, ha arról adunk számot, hogy milyen viszonyban állnak a rendszer többi tagjával. Lotz tudta, hogy a jelszerűség és a rendszerszerűség elvét nem lehet fokozatilag, csak „bizonyos mértékben" vagy csak „bizonyos értelemben" elfogadni, mert a jelszerűség laza értelmezése lehetetlenné teszi a jelek rendszerszerű leírását, másfelől meg a rendszer és eleme közül vagy az egyiket, vagy a másikat lehet dominánsnak tartani — harmadik eset nincsen. Mindez — mint már utaltam rá — nem jelenti azt, hogy Lotz tagadta volna azokat a formai és jelentésvonatkozásokat, amelyek a grammatikai leírásból eszerint kimaradnak. Ellenkezőleg. Úgy gondolta, hogy éppen a rendszerszerű vonások módszeres leválasztásával nyílik 1 Az emberi beszéd szerkezete (33 — 50), A nyelvi struktúrák numerikus sajátosságai (52 — 57), A magyar magánhangzók rendszeréről (71—77), A személy, szám, viszonyítás és tárgyhatározottság kategóriái a magyarban (127—135), A magyar nominális bázis jelentéstani elemzése (135 — 150), Topológiai modellek a magyar nominális bázisok jelentéstani és formai elemzésére (150 — 167), A török magánhangzók rendszere (273 — 283), A svéd névszói paradigma struktúrája (283 — 292). 2 Az orosz magánhangzó-fonémák „kémiai vegyértékei" (292 — 296), A kínai nyelv dungáni nyelvjárásának hangtani szerkezete (296 — 309).
