Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)
Tanulmányok - Hajdú Péter: Rekonstrukció az urálisztikában [Rekonstruktion in der Uralistik] 15
26 HAJDŰ PÉTER Vagy itt van egy ugyancsak vitatott kérdés: ismeretesek azok a vélemények, amelyek szerint az uráli alapnyelvben a névszónak nem volt többes száma, hanem a többest eredetileg csak az állítmányon jelölték s onnét került át a mondat alanyának a jelölésére. E nézet elleni érveimet már volt alkalmam kifejteni. Ezt most megtoldom azzal, hogy egy univerzális értékű megállapítás szerint: „abban a nyelvben, amelyikben a duális megtalálható, kell lennie többes számnak is" (GRBENBEKG 34). Nos, a duálist, amely az uráli nyelvek többségéből eltűnt, jó okkal rekonstruáljuk az alapnyelvre. Ilyen háttérben pedig a többesi névszói kategória rekonstrukciója is új érvvel gyarapszik. Vita tárgya volt az is, hogy az uráli alapnyelv ismerte-e a genitivust. Az ellenzőkkel szemben a genitivus mellett kellene voksolnunk annak láttán, hogy azon nyelvekben, melyekben nincsen genitivus, a névszónak nagy valószínűséggel sem tárgy esete, sem egyéb határozói esetei nincsenek. Az alapnyelvre viszont mind tárgyrag, mind több határozórag biztosan rekonstruálható, ami ezek szerint a genitivus-pártiak által hangoztatott bizonyítékok és érvek számát növeli. A felsorolt esetekkel összefüggésben persze bizonyos elvi jelentőségű kérdések is felvethetők. A szinkrón törvényszerűségeket rögzítő univerzálék történeti felhasználását az teszi lehetővé, hogy az univerzálék nagy többsége jellegénél fogva logikai implikáció, ahol egy a tulajdonság megléte egy b tulajdonság jelenlétét vonja magával (vagy teszi valószínűvé) s ezeket az implikációkat a diakróniába akképp vetítjük ki, hogy ha egy adott alapnyelvre csak a tulajdonságot tudunk rekonstruálni, akkor ebből következtetünk b tulajdonság egyidejű létezésére is. Felvethető azonban az a kérdés, hogy az implikatív univerzálék immanensek, pánkrón természetűek-e, érvényük nincs-e alávetve nyelvtörténeti változásoknak vagy korlátozásoknak s hogy ilyen körülmények között van-e jogunk a távoli múltra visszavetítve következtetéseket építeni reájuk? Dezső László e kérdésről úgy vélekedik, hogy: ,, . . . a szinkrónia és diakrónia egységes törvényszerűségek érvényesülésével kapcsolódik össze, amelyből levezethetők mind a mai nyelvek típusszabályai, mind történetük. Egyidejűleg léteznek az összes típusok, s az őket megelőző korban sem voltak mások, mint amelyek ma vannak ..." (ÁNyT 9 [1973]: 31). Ugyanitt azt is megállapítja, hogy: ,,A jelenlegi típusszabályok pánkrón rendszere evidensen egy korábbi fejlődés eredményeként jött létre, s vannak benne jól kitapinthatóan másodlagos struktúrák is (mellékmondat, VOS szórendi típus), ugyanakkor nagyfokú benne az állandóság, s elsősorban ez jellemzi" (i. h.). Ha jól értem szavait, akkor nagy vonásokban egyet is lehet érteni e vélekedéssel, de hangsúlyozzuk, hogy a diakrón tipológia alapkérdéseit további kutatásoknak kell még tisztázniuk. A régi, írásban dokumentált nyelvek vizsgálata mindenesetre azt látszik tanúsítani, hogy az univerzálék általában igen tág időhatárok között, úgy is mondhatnánk, hogy a nyelv általunk belátható korszakaira érvényesek, beleértve ebbe a rekonstruált alapnyelvek korát is. Az alapnyelvre és az azt megelőző nyelvállapotra nézve minden bizonnyal különbséget kell tennünk deduktív és implikációs univerzálék között. Igaz, végső soron a deduktív univerzálék is implikatívak; a nyelv természete maga implikálja és definiálja őket: a nyelvre egyetemesen és feltétel nélkül jellemző tulajdonságok lévén feltehetően állandóak és a nyelvcsaládok kialakulásának idejében is érvényesek. A tulajdonképpeni implikatív univerzálék között pedig nyilván lesznek a pánkrón természetűek mellett szekunderok is. A nyelvfejlődés rendjét mégsem az univerzálék folyamatos átalakulásában kellene keresnünk, hanem