Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)
Tanulmányok - Hajdú Péter: Rekonstrukció az urálisztikában [Rekonstruktion in der Uralistik] 15
20 HAJDÚ PÉTER szűkös kis lehetőségek felhasználása sem nevezhető kielégítőnek). Az összehasonlító módszer alkalmazásával már a századfordulóra alapnyelvi mássalhangzókat, mássalhangzókapcsolatokat és mássalhangzóelemű nyelvtani elemeket lehetett rekonstruálni. Sok idő telt el azonban addig, amíg az első vokalizmus-elméleteket kidolgozták: voltaképpen csak a negyvenes évek közepén érkeztünk el e tudománytörténeti korszakhatárhoz, amely nemcsak azért jelent fordulatot az uralisztikában, mert a magánhangzókra vonatkozó elméletek hosszabb hangsorok, teljes szóalakok rekonstruálását tették lehetővé, hanem egyben egy modernebb rendszerszemlélet kezdeteként is értékelhetők. Ennek folytán már az ötvenes évek elején sor került az alapnyelv morfológiaiszintaktikai vázának rendszerező bemutatására is. Kétségkívül gyarapodtak tehát az alapnyelvre vonatkozó ismeretek a komparatisztika módszereinek fejlődésével, olyannyira, hogy a schleicheri mintával szemben kialakult egy modernebb alapnyelv-szemlélet, amely az alapnyelvben egy hipotetikus, logikailag megszerkesztett metanyelvet lát. Ennek elemei rekonstruálhatók, de e rekonstrukcióktól nem reméljük az alapnyelv egyidejű rendszerének visszaállítását, hiszen az alapnyelvre feltett szerkezeti elemek időbeni és térbeni megoszlásáról, elterjedéséről legfeljebb nagyon általános ismereteink lehetnek. Arra azonban nem tudunk választ adni, hogy pl. az alapnyelvből levezethető többféle lativus rag vagy többesjelölő elem egységes viszonyhálózatot alkotott-e, azaz volt-e használatukban valamiféle funkcionális megoszlás, avagy az alapnyelv különböző időmélységeit, esetleg elkülönülő területeit (nyelvjárásait) tükrözik-e. Hipotéziseket persze felállíthatunk ezekkel kapcsolatban, a rekonstruktumokból azonban eleve lehetetlen olyan rendszerhálózatot felépíteni, melynek tagjai a szinkrón működéshez elengedhetetlen viszonyok és szabályok regenerálásához alkalmasak lennének. Az alapnyelv megismerése a szükségszerű korlátok ellenére nagy léptekkel haladt előre, miközben újabb problémák vetődtek fel. Említsük elsőnek azt a közismert tényt, hogy az uráli nyelvészet másodlagos, közbülső alapnyelvek feltételezésére is rákényszerült, melyeket a családfaelmélettel összhangban az uráli alapnyelv és a belőle levezetett 20 származéknyelv közé kellett közbeiktatni. E másodlagos alapnyelvek száma változó: a magyarból kiindulva két közbeeső alapnyelv (az ugor és finnugor) közvetítésével jutunk el az urálihoz; a finnből kiindulva azonban öt közvetítő alapnyelvre van szükség (közfinn, közfinn-lapp, finn-volgai, finn-permi, finnugor). E szekundér átmeneti nyelvállapotok feltevésére kétségkívül volt ok, ámbár súlyos dilemma elé állítottak bennünket. Ravila ui. az ötvenes évek közepén nagyon szépen megfogalmazta azt a tételt, hogy az alapnyelvfogalom értéke fordított arányban áll az időkomponenssel: minél távolabb esik tőlünk az alapnyelv időben, annál kevesebbet tudhatunk meg róla, annál kisebb az operacionális értéke.14 Ha ez így van, akkor mivel magyarázható, hogy a hozzánk időbelileg közelebb eső másodlagos alapnyelvekről gyakran kevesebbet tudunk, mint a proto-uráliról ? Ennek egyik megnyilvánulása pl. az, hogy az uráli és a finnugor alapnyelv között 14 „Je weiter die Ursprache, die es gibt, liegt, desto unbestimmter gehen die Grenzen in alle Richtungen und desto länger ist die wahrscheinliche Dauer der betreffenden Periode. Unsere Rekonstruktionen sind immer vom Anachronismus bedroht. Man kann sagen, dass der Wert des Begriffes der Ursprache in einem umgekehrt proportionalen Verhältnis zu der Zeit steht: je ferner die Grundsprache ist, desto kleiner ist ihr wissenschaftlicher (und besonders ihr operationaler) Wert" (RAVILA, Die Ursprache als Grundbegriff der Sprachgeschichte. JSFOu 60/6 [1958]: 6-7.
