Nyelvtudományi Közlemények 80. kötet (1978)

Tanulmányok - Herman József: Nyelvszerkezet és idő (A nyelvtörténet néhány elméleti kérdése) [Language in Time (On the Theory of Linguistic Change)] 3

12 HERMÁN JÓZSEF álláspontot, amely szerint a nyelvtörténet „időléptéke", időbeli viszonylatai lényegükben különbözőek az egyedi beszédaktus időbeliségétől, nincs sem ok, sem lehetőség arra, hogy az egyéni tudatok körét messze meghaladó, évszázados változási folyamatok determinációját az egyedi beszédaktusokban keressük. Ha elfogadjuk, hogy a nyelvtörténet a maga anyagi valóságában egy nyelvi korpusz, mégpedig egy folyamatosan gazdagodó, módosuló nyelvi korpusz hagyományozása, akkor jogosult az a feltételezés, hogy a nyelvtörténeti folyamatok magának ennek a hagyományozásnak a körülményeivel, jellemző jegyeivel állanak kapcsolatban, nem pedig az egyes közléseket meghatározó tényezőkkel, s nem is közvetlenül a társadalom és a közösség adottságaival. Nagyon óvatos formában felállítható talán egy olyan előzetes hipotézis, amely szerint a nyelv szerkezetének változása a korpusz szelektív hagyományozásából következik, s a korpuszból továbbhagyományozásra hosszabb távon az a mondat-, ill. mondatséma-anyag szelektálódik, amely az adott közösségben továbbhagyományozásra a legalkalmasabb; az alkalmasság több és időnként egymásnak ellentmondó jellegzetességtől függhet: könnyű memorizálhatóság, más mondatokkal, mondatsémákkal való könnyű kombinálhatóság, torzulásmentes érthetőség stb. Valószínűleg az adott közösség rétegződése, méretei, település viszonyai, kulturális szintje stb. döntik el, hogy milyen jellegzetességek válnak egy-egy korszakban a hagyományozásra való alkalmasság mércéjévé. Természetes az is, hogy a szelektálás csak az adott korpuszban képviselt nyelvtani rendszeren belül mehet végbe, a korpuszban már adott variánsok általánosulása útján, a változási folyamatok szükségszerű kölcsönös determináltságának keretei között. Ennek az általános tételnek az alapján is nehéz egyelőre megmondani, hogy például az előbb tárgyalt késői latin változás-nyaláb hogyan kapcsolódik a késő-császárkori nyelvi hagyományozás körülményeihez. Ez természetes is: a nyelvi változási folyamatok és a történeti hagyományozás körülményei közötti összefüggés kutatása komoly formában elképzelhetetlen addig, amíg maguknak a nyelvrendszeren belüli változási folyamatoknak az elemzése, a köztük érvényesülő kölcsönös determinációs mechanizmusok feltárása nagyjából és egészében megoldatlan. Ez a meggondolás egyébként — befejezésül — egy olyan kérdéscsoporthoz vezet, amelyet itt csak röviden érinthetek: a nyelvi változási folyamatok felosztásának, kategorizálásának problémájához. Jelenleg a nyelvtörténeti folyamatokat a leíró nyelvészet valamely iskolájának fogalmi rendszerében írjuk le, mert más fogalmi rendszerrel nem rendelkezünk. Lehet, hogy ez szükségszerűen van így, de az ebből adódó nehézségeket valamiképpen számításba kell venni, mert különben az anyag elrendezése magának a változási folyamatnak a megértését akadályozhatja. Egy tipikus, bár talán extrém példa: a fr. chanterai, sp. cantaré stb. típusú futurumok, mint ismeretes, egy cantare habeo típusú mondatra vezethetők vissza. Ez a mondatséma sajátos, nem a futurumra szorítkozó jelentéssel már a klasszikus nyelvben is létezett, s nagyjából az I. évezred második felének a során került a cantabo vagy agam típusú futurumok helyére, amelyek funkcióik ellátására fonetikai tekintetben alkalmatlanokká váltak (a beszélt nyelvben megszűnt a különbség cantabit és cantavit, aget és agit között). Más szavakkal ez azt jelenti, hogy egy teljes mondat — mégpedig egy olyan mondat, amelybe infinitivusi formában egy másik mondat ágyazódott be — több évszázados fejlődés során flektált igealakká alakul úgy, hogy a mondat ragozott igéje fonetikailag redukált alakban idő- és személy-