Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Szemle – ismertetések - Károly Sándor: Két monográfia a zürjén állatnevekről 376

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 381 tári részben, részben összefoglaló áttekintésében. Ugyanakkor az eredet szerinti rétegekben (finnugor, finn-permi stb.) stb.) található szavakról Schmidt könyvében kapunk jó felsorolást. így könnyen megtudhatjuk, hogy az emlősök elnevezései közül a zürjénben finnugor eredetű 6, finn-permi 8, permi 13 és zűrjén 29, tehát összesen 56 az eredeti zűrjén emlős-állatnév. Hausenberg kevésbé óvatos a finnugor eredeztetésben : 13 szót tart finnugor eredetűnek. Az etimológiákból levonható tanulságok csak a szovjet szerzőnél olvashatók. Ilyenek: a) A zűrjén nyelvben megőrződtek a legfontosabb hasznos és veszélytelen vadak nevei. A „hasznos vad" (főleg prémes állat) tehát, úgy látszik, nyelvileg is releváns kategória valamennyire. (Kálmán Béla említett cikke az állatnév témát a prémesekre szűkítette az emlősökön belül.) — b) A háziállatok neveit főleg déli szomszédjaiktól vették át a zűrjének. — c) A háziállatok nevei tükrözik a nemi különbözőségre, a korra és a mezőgazdasági felhasználásra vonatkozó szemantikai sajátságokat. E szókincs jelentős része orosz kölcsönszó. — d) A kölcsönszavak általában nyelvjárásokra korlátozódnak, de az újabb orosz kölcsönszók használata kiterjedt. — e) A vadállatok orosz nevei az eredeti zűrjén nevek szinonimáiként kerültek később a zűr jenbe. — f) Az állatnevek egy része tabuisztikus eredetű. — g) A rénszarvas elnevezéseire vonatkozó szókincs főleg nyenyec eredetű a zürjénben. A szinonim állatnevek eredet szerinti és nyelvjárások szerinti megoszlását ismét Schmidt könyvében lehet könnyebben áttekinteni, a szinonimák fejezetében. 2. Az összetételek tárgyalása Hausenberg könyvében két fejezet között oszlik meg: a zűrjén állatnevek morfológiai struktúrájáról szóló részben az összetételek szófaji struktúrájáról és a szófajok legáltalánosabb szemantikai jellemzőiről kap az olvasó vázlatos képet, a részletesebb szemantikai elemzés pedig a szemantikai fejezetben található. Ez utóbbi fő tárgya éppen az összetételek. Ez az elszakított tárgyalásmód nem a legszerencsésebb: a szemantikai elemzés nem független a morfológiai-szófaji tagolódástól, s így a szerző eljárása szükségképpen ismétlésekhez vezet. Helyesebbnek bizonyul Schmidt módszere, aki a morfológiai és szemantikai elkülönítést az összetételek fejezetén belül mint absztraktabb és konkrétabb részt állítja szembe. Schmidt — célkitűzésének megfelelően — igen részletesen és statisztikailag is értékelve tárja fel anyagát. Például a melléknévi előtagú összetételeknek nála 10 altípusa alakul ki, mivel megkülönbözteti a melléknévi tövet a főnévből képzett melléknévtől és figyelembe vesz bizonyos szemantikai sajátságokat (testrész-, nem- és fajjelentés, egyéb jelentés), amelyek az állatfajok elnevezései szempontjából jelentősek. Hausenbergnél jóval elnagyoltabb alosztályokat kapunk, a melléknévi előtagúaknál csupán négyet. Schmidt eljárása — bizonyos lényeges különbözőségek rögzítésével >— így pontosabb ós tipológiailag is jobban értékesíthető jellemzést nyújt. A részletesebb tárgyalás során általánosabb szintaktikai-szemantikai, s ezen belül konkrétabb szemantikai sajátságok figyelembevételével alakítja ki azt a sémát, amely egyrészt elég általános ahhoz, hogy az állatnevek az egész szókincs összetételi sajátságaival egybevethetők legyenek, másrészt a konkrét szemantikai jegyek alapján elég speciális is, s így alkalmas az állatnevek sajátos tulajdonságainak a felfedésére. A genus, species, subspecies, nemi különbözőség, kor, szelidítettség (• + házi) jegycsoport alkalmazása a sokat vitatott szemantikai jegyek kórdósében elméleti jellegű pozitív választ ad: e jegyek minősége és mennyisége dolgában egy-egy fogalomkör reális és konkrét jelentéstani összefüggései alapján lehet csak dönteni, s az így kapott jegyek érvénye mindig csak e fogalomkörre vonatkoztatható, tehát ,,ad hoc" természetű. A jegy csoporton kívüli szemantikai sajátságok (jelen esetben szín, nagyság, testrész, tartózkodási hely stb.) jó kiválasztása tovább segíti egy-egy fogalomkörön belül az elnevező-rendszer jellemzését. Mindkét szerző hangsúlyozza a főnév -f- főnév összetételi szerkezet nagy produktivitását. Ez általában jellemző a finnugor nyelvekre (vö. S. KÁBOLY, Über die Entwicklung der Komposita in den finnisch-ugrischen Sprachen: CSI.FU 244 — 250). Ugyanitt található Kartina fentebb említett cikkének a pontos lelőhelye is. Hausenberg érdekes megállapítása, hogy két főnév összetétele elsősorban a házi állatok nemi és korbeli megkülönböztetésénél, a melléknév -f- főnév pedig a vadállatok elnevezésében játszik szerepet. E tézist konkrétabb formában igazolja Schmidt összeállítása. Sajnálom, hogy a statisztikai összegezésben (94 — 95) S(a) ós S'(a) megjelölést találunk, tehát a főnév és a főnévből képzett melléknév fakultatív szerepeltetését. E fontos megkülönböztetés semlegesítésére nem látok elegendő okot, éppen a szerző szemléletmódja alapján. Ugyancsak kár, hogy az R 45 alatti nutreté-uz sem a mutatóban, sem az összetételeknél nem található, pedig az utóbbi helyen (166) ez volna az ugyanazon jelentésű tagokból álló, tautologikus összetételre a második példa [Hengst —Hengst] szerkezeténél fogva. Meglepő értékes eredmény Schmidtnél, hogy az emlősök és madarak elnevezési módjában lényeges különbség tapasztalható, mind az összetételi—szóképzési mód megválasztásában, mind a szemantikai sajátságok felhasználásában (állathivogató tő + képző