Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Kemény Gábor: Nyelvtani és képi determináció a teljes metaforában [Détermination grammaticale et imagée dans la métaphore complete] 177

198 KEMÉNY GÁBOR Boldogult úrfikoromban A teljes metafora nyelvtani A nyelvtani és képi det. iránya Összesen szerkezete megegyezik ellentétes Összesen birtokos jelzős — 11 11 értelmezői 2 5 7 alany—állítmány i 3 -3 összetett szó -5 5 összesen 5 21 26 A táblázatokat nézegetve kép típusonként néhány megjegyzést vetünk papírra, megint csak nem a teljesség és a végleges magyarázat igényével, inkább csak vitaindítóul és ösztönzésül a további kutatás számára. a) Értelmezői metafora: az első három műben (VP., N., AD.) a tárgy — kép sorrend van fölényben (méghozzá egyre nagyobb fölényben!) a kép — tárgy sorrenddel szemben (a különbség a VP.-ben 2, az N.-ben 6, az AD.-ban 12). A húszas évek fordulóján a két típus viszonya megváltozik: az ezután keletkezett két regényben (VB., BŰ.) az értelmezőnek az a válfaja kerül előtérbe, amelyben a kép jön előbb, s ezt követi a tárgy megnevezése. b) Alany — állítmányi metafora: az utolsó szöveget (a BŰ.-t) kivéve mindenütt azok a predikatív szerkezetű teljes metaforák vannak többségben, amelyekben a nyelvtani és képi determináció ellentétes, vagyis ahol az alany a tárgy és az állítmány a kép. Érdekes és fontos viszont, hogy a BÜ.-ban, amelyben meglepően kevés, mindössze három alany — állítmányi metaforát találtunk, mindhárom adat a jóval ritkábbik típusból kerül ki (ezekben az alany a képet, az állítmány pedig a tárgyat jelöli, s ennek folytán a metafora egy kissé didaktikus jellegű lesz). Ez önmagában még nem mondana sokat, de ha összevetjük azzal, amit az értelmezőiekről állapítottunk meg (a rámutató típus előretörése 1920 után), a két tendencia feltűnően egybevág: úgy látszik, Krúdy képei a húszas években — amellett, hogy tartalmukban reálisabbá, valóság- ós emberközelibbé, konkrétabbá váltak — egy kissé eltolódtak a képet megfejtő, megmagyarázó, „öreges" pedantéria (persze szinte mindig: ironikus és önironikus, az olvasóval összekacsintó pedantéria!) felé. Ezt a változást (így is mondhatnánk: a közismert stílusfordulatnak ezt az oldalát) jelzi az is, hogy már a VB.-ben, sőt az AD.-ban is csökken a gyakoribb, az állítmánnyal a képet kifejező megoldás túlsúlya a másik, feltárókifejtő változattal szemben (bár ezekben a regényekben ez utóbbi még kisebbségben van). A két képfajta aránya a ritkább típus szempontjából: VP.: 1 : 5,75; N.: 1 : 7,77; AD.: 1 : 3,5; VB.: 1 : 1,6; tehát az AD.-tól kezdve viszonyuk a kiegyenlítődós felé halad, sőt — mint láttuk — a BŰ.-ban át is csap az ellenkező végletbe. ej összetett szós metafora: itt az az érdekesség, hogy míg a pálya kezdetén és végén, a VP.-ben és a BŰ.-ban a képi utótagúak vannak (meglehetősen nagy) fölényben, addig a másik három műben (1918 — 21 körül) a tárgyi utótagúak gyakoribbak. Ebből azonban nem merünk messzemenő következtetéseket levonni (az adatok kis száma miatt). Legfeljebb annyit