Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Barabás András–Kálmán C. György–Nádasdy Ádám: Van-e a magyarban tulajdonnév? [Are there Proper Nouns in Hungarian?] 135

140 BARABÁS ANDRÁS -KÁLMÁN C. GYÖRGY-NÁDASDY ÁDÁM Ezért nem kategóriája ez sem a magyar nyelvnek. S mi a helyzet a tulajdonnévvel? „A kétes esetek eldöntéséhez a következő tanácsot adhatjuk: Csak az önálló hivatali apparátussal rendelkező intézmények és alintézményeik nevét érdemes [sic!] tulajdonnévként felfogni, kisebb részeikét, szerveikét, meg az alkalmibb jellegű bizottságokét már nem" (FÁBIÁN 42). ,,. . . az intézmények tulajdonnévi értékű [?] elnevezéséhez gyakran olyan részük neve csatlakozik, amely nem elég önálló ahhoz, hogy megnevezése tulajdonnévnek legyen fölfogható" (D. L. 485). „Ugyanannak a szónak a tulajdonnév vagy köznév volta néha a használójától függ: az Isten szó például az egyistenhívő vallások híve számára tulajdonnév ..." (J. SOLTÉSZ 462) „A föld, hold . . . tulajdonnév a csillagász és köznév a laikus számára" (MAHTINKÓ 193). (Megemlítjük, noha nem leíró nyelvtanról van szó, hogy hasonló értelemben nyilatkozik BENKO: MNyT 376). Egy nyelvi elem nyelvészeti besorolását nem döntheti el az, hogy a mondatot produkáló személy csillagász-e vagy sem, egyistenhívő-e vagy sem, vagy hogy a jelölt bizottságot mennyire tartja állandó jellegűnek. Ezzel tagadnánk a nyelvi rendszer — s a beletartozó kategóriák, így a tulajdonnév — objektív, a beszélő személytől független voltát. Az a kategória, melyet ilyen kritériumok szabnak meg, nem lehet a „langue" része. A gondolatot logikusan végigvíve arra az eredményre jutunk, hogy a „tulajdonnév" nem kategóriája a magyar nyelvi rendszernek. És valóban: számos jel mutat arra, hogy a tulajdonnévről írva a szerzők a magyar nyelv rendszerének leírásáról átcsúsznak az általános nyelvfilozófia és szemantika szükségképpen nyelvek fölötti régióiba. Ha lefordítanánk idevágó passzusaikat — példákkal együtt! — mondjuk olaszra, ezek szinte semmiben sem különböznének az olasz nyelvtanok megfelelő szakaszaitól. (Hiába próbálnánk viszont a magyar igével foglalkozó fejezeteket, s bennük a példákat, olaszra lefordítani: az eredmény olasz szempontból teljes sületlenség lenne.) Forrásaink a tulajdonnevet magyar példákkal, de valójában nem nyelvspecifikusan tárgyalják. Ez, a magyar nyelvet leíró nyelvtanokról, művekről lévén szó — még ha néhol „Jelentéstan" cím alá került is a téma — nem helyeselhető. Teljesen egyetértünk PAPP LÁszLÓval: „A nevek vizsgálata . . . szerves része kell, hogy legyen a tisztán leíró jellegű, illetőleg a nyelvnek egy adott időpontban való funkcionálását megállapító nyelv vizsgálatnak is" (27). Ezek után joggal remélhetnénk, hogy e tárgyalási mód, ha a magyar nyelvről nem is igen mond relevánsát, legalább elénk tárja a tulajdonnévnek, a nyelvfilozófia e klasszikus problémájának mint nyelvi univerzálénak legfőbb vonásait. Csalódnunk kell. „[Az olaszban vannak] olyan főnevek, amelyek egyedként foghatók fel, és ezért tulajdonnévnek vehetők: il Présidente délia Repubblica, il Paese, lo Stato . . ." (HERCZEG 477). „Proper nouns are names of [. . .] months (September), days (Thursday), holidays (Christmas) . . . and so forth. Names hâve 'unique' référence . . ." (QUIRK 160). Nos, azt el tudnánk fogadni, hogy az olasz, az angol és a magyar tulajdonnév-kategóriák nem fedik egymást, hisz e nyelvek rendszere különböző; de azt nem, hogy az „egyedítés", az „egyedi fogalom megalkotása", a „unique référence" tisztán logikai kategóriáinak tartalma és eredménye más legyen Rómában, Londonban és Budapesten, hiszen a logika szabályai mindenütt egyformán érvényesek. Nem nevezhető „logikai-szemantikainak" az az elv, melynek alapján — nyelvspecifikus módo-