Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Fónagy Iván: A variáns, az emfatikum és a dinamikus elvű leíró hangtan [La variante, l’emphase et la phonétique déscriptive dynamique] 105

A VARIÁNS, AZ EMFATIKUM. .. 125 gyakoribb, mint a többi csoportéban. Nyilvánvalónak látszik, hogy azok a fiatalok, akik ritkán ejtik hosszan a szavak többségében a hangsúlytalan magas nyelvállású magánhangzókat, ezt az ejtésmódot érzik a fonéma semleges (jellegtelen) változatának. Ellentétben a legidősebbekkel, akik többnyire hosszan ejtik őket beszélgetés során is (vö. 99). A két generáció másképpen bontja fel, másképpen vezeti le ugyanazokat a konkrét hangokat. Az idős korosztályt G 1-gyel, a fiatalt G 2-vel jelölve, így ábrázolható, igen vázlatosan a némi emfázissal ejtett [ho:ssu] 'hosszú' két magánhangzójának értelmezése: [h o: s s u] Gl G 1, 2 G2 M•[u] = hanyag /U/ + [u] = semleges •loi -[o:] = emfatikus Az emfatikus nyújtás levezetése nem különbözik korosztályonként, az /u/ értéklése azonban lényegesen eltér, más irányban halad a két csoport értelmezésében. Társadalmi csoportonként fordult visszájára a francia /a/ és /e/ fonéma virtuális mozgása a 17. században. Ménage számára a párizsi nép [e]-vé torzítja az /a/-t a boulevert 'boulevard' szóban: /a/ -» [e] == hanyagság, vulgaritás (Observations 1675, II: 433). A „párizsi nép" az [e]-t az /e/ fonéma semleges (alap-) változataként könyvelte el (THUROT, Prononciation I: 9). Történeti szempontból több joggal: a holland bolwerc-hől származó szóban [e]-t ejtettek általában a XVIII. századig. Bizonyos hanglejtés-változatok esetében, kísérletek alapján tudjuk, hogy a nők természetesnek érzik a nők által gyakrabban ejtett változatot, s hogy a férfiak természetesebbnek érzik a nők beszédében, mint a férfiakéban (FÓNAGY, Métaphore d'intonation 1969). Tovább bonyolítja a helyzetet a stiláris-értékek „exportja", az a tény, hogy — mivel a társadalmi csoportok ugyanazon társadalom csoportjai, egy nyelvközösség tagjai — tudomást vesznek arról is, hogyan értékelik más csoportok a változatokat, mindenekelőtt a nyelvi szempontból reprezentatívnak tekintett csoportok. Ennek következtében a változatoknak kettős-árfolyama van. A hiperkorrekt formák a római kor óta jelzik, hogy — kettősár folyam miatt — bizonytalanná vált a nyelvérzék; azok a széles néprétegek, melyek az új változatot használják rendszeresen, bizonyos mértékig elfogadják a felsőbb rétegek értékítéletét, és igyekeznek a „finomabb" változatot előnyben részesíteni. A kettős-árfolyam megzavarja nyelvérzéküket, és „túllőnek a célon"; így például azok a rómaiak, akik többnyire o-nak ejtették már az au diftongust, éppen ezért olykor ow*-nak ejtették az /o/ fonémát is, melyet már nem különböztettek meg az /au/-tól (FÓNAGY, Lautwandel 1956. 227 k.). WILLIAM LABOV elemzései rávilágítanak a hiperkorrekció jelentőségére a hangváltozásoknál (Sociolinguistic patterns 1972. 122 kk.). „Azok reagálnak legelítélőbben a stigmatizált változatra, írja LABOV az /o/ variánsaival kapcsolatban, akik spontán beszélgetésben a leggyakrabban használják" (Sociolinguistic patterns 176). A konstriktív [r] változat eloszlása osztályonként lényegesen eltér. Ugyanakkor ezt a változatot tekintik a leghelyesebbnek azok