Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)
Tanulmányok - Fónagy Iván: A variáns, az emfatikum és a dinamikus elvű leíró hangtan [La variante, l’emphase et la phonétique déscriptive dynamique] 105
126 FÓNAGY IVÁN az alsóbb rétegekhez tartozó fiatalok is, akik beszédben alig használják (150, 177). Mivel Labov a variánsok értékelésében azok általános társadalmi jellegének kizárólagos jelentőséget tulajdonít, elhanyagolja az értékek társadalmi diverzitását és a változatok értékének egyéb forrásait. így számára megoldhatatlan marad (a tiszteletreméltó tudományos őszinteséggel felvetett) kérdés: „Nem világos, miért választják a fiatalok a beszédben azokat a szélsőséges változatokat, melyeket maguk is elítélnek" (172). Amilyen nehéz a kérdésre konkrét választ adni, ugyanolyan könnyű általánosságban megfelelni rá. Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb tekintélynek örvendő társadalmi réteg nyelvi szokásai, és a változatoknak ezen alapuló értékelése, nem az egyetlen, és talán nem is a legfőbb tényező a hangváltozás menetének meghatározásában. A változat szekundér, evokatív értékének kialakításában a társadalmi hierarchián kívül a változatnak nemenkénti, korosztályonkénti megoszlása is szerepet játszik. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a változat kialakulását, elterjedését, primer (természetes) stiláris értékének kialakulását magából a változatból, annak szubsztanciájából kiindulva kell értelmeznünk, s hogy azok az erők, melyek a változatot létrehozták, a további sorsára is kihathatnak. JAKOBSON úttörő tanulmánya óta tisztában vagyunk a változat nyelvi szerepének, a nyelvi rendszerben elfoglalt helyzetének fontosságával (Evolution phonologique [1929], Selected writings I. 1971. 7 — 116; Prinzipien der Phonologie 1931; vö. HAUDRICOURT- JUILLAND, Histoire structurale 1949; MARTINET, Économie 1955). Elvben tehát semmi meglepő sincs abban, hogy számos esetben éppen a népi körökben elterjedt változat általánosul,9 miközben fokozatosan elveszti a terjedését gátló ,,vulgáris" színezetét. 9 A népi eredetű /o/ monoftongus behatolt már a műveltek köreibe, és közvetlenhangú beszélgetésben már az i. e. 1. században gyakori lehetett (LINDSAY, The Latin language, 1894. 46). A népi ejtésmód más esetben is viszonylag korán, a Római Birodalom felbomlása előtt terjedt el, így: az -ns- -* s változás, rs •* ss, ks -* ss hasonulás a szóvégi -m az intervokális -h- elnémulása, a rövid * ós rövid u nyíltabbá válása (vö. ELISE RICHTER Chronologische Phonetik 1934). A szóeleji h lekopása a franciában kifejezetten vulgáris jellegű volt még a XVII. században (HINDRET, Discours 1687; THUROT II: 396 k.) — akárcsak ma az angolban. A francia köznyelvben azonban néhány évtized alatt általánossá vált. Ugyanez áll számos más francia hangváltozásra a 16. századtól napjainkig: a triftongusok redukciója, a diftongusok monoftongizálódása a XVI. században (THUROT I: 425 kk.); az /A/ —/j/ változás a XVII. században; az /n/ palatalizálódása /i/ előtt még vulgáris ejtésmódként szerepel (Henri BAUCHE, Le langage populaire [1920] 1946), a második világháború óta gyorsan terjed (MARTINET, Français contemporain 1945. 171 k.); és azóta szinte általánossá vált (RUTH REICHSTEIN, Variations sociales 1960; DEYHIME, Français contemporain 1967; HENRIETTE WALTER, Dynamique des phonèmes 1976). A k kiesése réshang -f- zárhang előtt gyorsan terjed értelmiségi körökben (egy eminens pszichológusnő előadásában 8 esetből 6-szor [eskly]-t mondott [ekskly] helyett), holott egy-két évtized előtt súlyosan deklasszáló fonetikai vétség volt ez az elízió. Az angolban a /ju/ -> /u/ változás veszítette el számos kontextusban vulgáris jellegét, főként az amerikai angolban (vö. JESPERSEN, Modern English Grammar 1956. I: 381 kk). A hiatust áthidaló sarjadék-r idea (r) of „tűrhetetlenül vulgáris" volt még 1869-ben (HULLAH, Cultivation of speaking voice 35). Vulgáris 1888-ban SWEÉT szerint (History of English sounds 278), az 1890-ben írott Primer of spoken English szerint „hanyag beszéd "-ben gyakori; Miss Soames szerint, ugyanakkor (Introduction to Phonetics 1891. 111) igen gyakori művelt emberek beszédében; Fuhrken Phonetic Readers (1907)-ében ajánlott ejtésként szerepel (vö. JESPERSEN, Modern English Grammar 1956.1: 371 k.). W. HORN választékosan beszélő egyetemi oktatóknál is megfigyelte a század elején (Historische neuenglische Grammatik 1908, Neuere Erscheinungen 1940). IDA C. WARD színészek, rádióbemondók ejtéssajátságai közé sorolja (The phonetics of English (1929) 1939. 199 k.).
