Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Fónagy Iván: A variáns, az emfatikum és a dinamikus elvű leíró hangtan [La variante, l’emphase et la phonétique déscriptive dynamique] 105

124 FÓNAGY IVÁN kötött, amennyiben gyakoribb volt a megfigyelések szerint d, g, m, n előtt, mint egyéb helyzetekben (dog, man), fakultatív, mivel a hangkörnyezet nem vonta szükségképpen maga után a megnyújtást. Emfatikus beszédben gyakrabban volt tapasztalható, mint semleges felolvasás folyamán. Szóhoz kötött: gyakoribb semleges hangú közlésben is az olyan szavakban, melyek gyakran ejthetők emfatikusan (bad, sad, Ood). Az alsóbb rétegek beszédében könnyebben váltódott ki, mint a felső rétegekében, de ezúttal is függött a hangtani helyzettől és a beszédhelyzettől (H. KOZIOL, Die Dehnung 1939; I. C. WARD, The phonetics of English [1929] 1948. 202; JONES, Outline 1949. § 878; FÓNAGY, Lautwandel 1956. 187 kk.). A tényezők kölcsönös függősége teszi szinte áttekinthetetlenné, leírhatatlanná a hangsúly eloszlást meghatározó szabályokat a mai franciában. A beszédben ma is domináló ütem végi hangsúly előretolódása ma is kifejező, intenzív érzelmet vagy kiemelő szándékot tételez fel. Könnyebben tolódik előre, amint említettük (99), más „verbális műfajokban", spontán vagy felolvasott előadásokban, és a nagyközönséghez szóló beszéd keretén belül, speciális szabályok határozzák meg a hírmagyarázatok nyomatékeloszlását. Az a szóeleji hangsúly, amelyik kifejező (emfatikus) a beszédben, semleges lehet az előadásban. Az előadásban emfatikus az enklitikus szavak hangsúlya, de általában semleges a hírmagyarázatokban. Az emfázis dimenziója nem hiányozhat, természetesen, sem az előadásból, sem a hírmagyarázatból: ezúttal az előadás, ill. a hírmagyarázat általános szabályaitól való eltérés teszi a beszédet kifejezővé. A különböző beszédhelyzetekben más-más mórtékben érvényesülnek a hangtani helyzethez, szófajokhoz, szavakhoz, nyelvtani struktúrákhoz kötött hangsúly-tendenciák. Mássalhangzóra (ezen belül zárhangra, főként zöngétlen zárhangra) végződő szavak jobban megőrzik végleges hangsúlyukat. Nagyobb a szóeleji hangsúly lehetősége melléknevekben, mint főnevekben ;. valószínűbb az ütemeleji hangsúly, ha a jelző áll elől. Másfelől: a főnév gyakrabban kap szóeleji hangsúlyt, ha megelőzi a jelzőt. Gyakoribb a számnevek szóeleji hangsúlya, mint a mutató névmásoké. Gyakoribb az emfázismentes felszólító módban, mint az infinitivuszban. Gyakoribb a jelenség az önálló jelentéssel bíró (határozói jellegű) viszonyszavakban (sans 'nélkül', avec '-val/-vel'), mint vonzatszerű viszonyszavakban (á, de). A hangsúly függ tehát a szavak, szófajok szemantikai súlyától is. Gyakori a szó eleji hangsúlyfelsorolásokban, alternatív (vagylagos) kijelentésekben, egy szavas válaszokban. A francia hangsúly, mint bármely más változóban levő hangjelenség, többváltozós függvény. A hangsúly valószínűségét csak az adott beszédhelyzetnek, nyelvi műfajnak, a nyelvtani struktúrának, a szavak szófajának, hangtani szerkezetének, a beszélő közlési szándékának, ismeretében tudjuk meghatározni (FÓNAGY, L'accent français 1976). Feltehető, hogy a hangsúlyképletek megválasztásánál szerepet játszik a beszélő kora, esetleg neme és társadalmi helyzete is. Erről, nyelvszociológiai vizsgálatok híján semmi bizonyosat sem tudunk. A variáció szubjektív leírását, a változatok stiláris értékének meghatározását megnehezíti, hogy ugyanannak a változatnak más-más értéket tulajdonítanak a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó beszélők; értékelésük nem független attól, hogy maguk és a csoport tagjai, környezetük, melyik változatot részesítik előnyben a különböző beszédhelyzetekben. A változatok evokatív értéke éppen az eloszlás egyenetlenségéből következik. A változat azért evokatív, mivel az egyik vagy másik csoport beszédében lényegesen