Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Fónagy Iván: A variáns, az emfatikum és a dinamikus elvű leíró hangtan [La variante, l’emphase et la phonétique déscriptive dynamique] 105

122 FŐNAGY IVÁN időtartam-átlaga 6 és 9 századmásodperc között váltakozik (vö. KASSAI 1977). Ennek megfelelően, „öregesen" hatott, „pedáns"-nak minősült a hosszú változat, legalábbis a fiatalok körében. Legouvé (sokszor idézett) anekdotája szerint, egy századeleji divatos színpadi szerző, Madame Girardin felugrott a székéről, amikor naivája kiejtette a szóvégi többesszám-jelet a „Nous les avons planté« ensemble (együtt ültettük)" mondatban: ,,Húsz évvel öregíti ez a borzalmas */" Frappáns egyértelműséggel szaporodik WILLIAM LABOV vizsgálatai szerint, az /aw/ diftongus centralizált változata, az (aew) (zöngétlen réshang előtt), ahogyan a 75-nél idősebb korosztálytól a 31—45 évesekhez közeledünk Martha's Vineyardban (Sociolinguistic patterns 160 kk.). Feltehető, hogy ez az eloszlás kihat a variánsok stiláris jellegére. (Labov erre nem fordított figyelmet, mivel a variánsok stiláris jellegét minden esetben az osztályközi megoszlásnak tulajdonítja.) A variánsok stiláris értéke határozza meg, hogy milyen társadalmi h e 1 yz e tekben használják a beszélők az egyik vagy a másik változatot. Másfelől: a társadalmi helyzet, melyben egy változatot előnyben részesítenek, erősen kihat a variáns stiláris értékére. A gyerek hamar megtanulja, hogy bizonyos szavakat csak bizalmas családi körben használhat, s hogy az ejtésmód is lehet „illetlen", azaz: egy ünnepélyesebb, hivatalosabb helyzethez nem illő. A franciában, angolban stílus-rétegenként, regiszterenként erősen módosul a változatok gyakorisága. Más szabályok szerint oszlik el a nyomaték a hétköznapi francia beszélgetésekben, elbeszélésekben, spontán előadásokban, beszédekben, felolvasott előadásokban (a hírmagyarázatok különállásáról már szó esett, 99). A New York-i artikuláció regiszterváltozásait WILLIAM LABOV vizsgálataiból ismerjük. Tudjuk, hogy a jelentékeny variációs-sávval rendelkező hangok esetében, milyen mértékben módosul az egyes változatok viszonylagos gyakorisága a spontán beszélgetéshez viszonylag közel álló (az interjút megelőző) tájékozódó beszélgetéstől az olvasáson át szópárokból álló jegyzékek felolvasásáig (Sociolinguistic patterns 1972. 70 kk.). A 17. század második felében az /a/-í r előtt és mássalhangzók előtt is hangsúlytalan szótagban gyakran [e]-nek ejtették udvari és városi (polgári) körökben egyaránt a beszélgetés folyamán, hivatalos helyzetben ugyanabben a szóban [a]-nak ejtették a fonémát. Ménage szerint „tárgyalóteremben régiesen a-val ejtik több szóban is, melyekben e-t ejtenek beszélgetés során" (Observations sur la langue françoise I-n. 1672. II: 231, idézi THUROT, Prononciation I: 4). Eltérhet a változatok gyakorisága szavanként is a változás folyamán. Az azonos szerkezetű szavak között tapasztalható eltérés többnyire összefügg a változatok stiláris regiszter-érzékenységével. Egy újabb francia szociolingvisztikai felmérés során kitűnt, hogy a louer szó esetében gyakoribb az egyszótagos [lwe], ha a bérlésről van szó (louer un appartement), és a két szótagos [lue] dominál a ritkább, irodalmibb louer 'dicsérni' szóban, különösen a louer Dieu 'Istent dicsérni' kifejezésben (CORNELIA MEDER, Les semivoyelles 1976). Helyzethez, szövegtípushoz kötött variációval gyakran találkozunk a múltban is. Az angol l vokalizációját /l/ -*- /u/ Gile (1621) minden esetben elítéli. Wallos (1653) általában elítéli, de helyesli a köznapi, gyakori talk, walk esetében (vö. JESPERSEN, Modern Enlish Grammar 1956. I: 291 kk.). A 18. század elején a francia grammatikusok a /we/ alapváltozatának tekinthető [wsj-hez ragaszkodnak a droit szóban, feltéve, hogy a 'jog'-ot jelentő főnévről van szó, de az [e]-t részesítik előnyben a droit 'jobb' melléknévben (THUROT, Prononciation I: 407). Gile Vaudelin „Instruction chrétienne" c. fonetikai