Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Fónagy Iván: A variáns, az emfatikum és a dinamikus elvű leíró hangtan [La variante, l’emphase et la phonétique déscriptive dynamique] 105

A VARIÁNS, AZ EMFATIKUM ... 121 ten, a jegy-önkiszolgálást megelőző évtizedekben bizonyos ,,miliő-emfatikum" kombináció jellemezte a kalauz-nyelvet. Egyebek között a kérdő dallamú felszólító mondat: n-e m Tessék csak . b bel-JC ml és a nem-emfatikus mássalhangzó kettőzés (,,Lessszálló van kérem?"). Kevésbé periferikus, és jóval markánsabb a rádió és televízió hírfelolvasóinak céhszerű artikulációja, prozódiája. A francia rádió és televízió hírmagyarázóit az enklitikus (természetüknél fogva hangsúlytalan) szavak erős nyomatékát, szótagok kemény indítását és lezárását (azaz: a magánhangzót követő és lezáró laryngális zárhangot) használják egyebek közt céhjelként. Nyelvi kulcspozíciójuk következtében a rádió és televízió speakereinek beszédsajátságai semmiképp sem tekinthetők efemérnek, nyelvi szempontból érdektelennek. A sajátos hangtani, prozódiai, lexikális, szintaktikai szabályok szerint beszélő mozgalmi káderek nyelvi elkülönülése olyan veszedelmessé vált az 1950-es évek elején, hogy a párt központi bizottsága foglalkozott behatóan a kérdéssel (FÓNAGY — SOLTÉSZ, Mozgalmi nyelvről 1954). A foglalkozási ágra jellemző stílussajátságok, hangjelenségek óhatatlanul felidézik ezt a miliőt, s ez az evokáció meghatározza a változatok stiláris értékét. Nem közömbös a változat színezete szempontjából, hogy a férfiak vagy a nők körében vált-e (lényegesen) gyakoribbá. A grammatikusok, utazók egybehangzó tanúsága kétségtelenné teszi, hogy a 16. század folyamán az /r/ spirantikus [z] változata a párizsi nők körében volt különösen népszerű (vö. 5. jegyzet). Az ebből származó „nőies", „kényeskedő" jellege alighanem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a [z]-s változat idővel kiszorult, és csak néhány szó (chaise lat. cathedra) őrzi a korszak emlékét. A nemenkénti egyenetlen eloszlása a változatoknak nem kivételes jelenség. A közelmúltban lefolyt vagy folyamatban levő nyelvészeti, nyelvszociológiai vizsgálatok gyakran jeleznek statisztikailag igen jelentős nemenkénti eltéréseket (CORNELIA MEDER 1976, RITCHIE KEY, Male/female 1975, vö. még 5. jegyzet). A hangváltozás szempontjából különösen jelentős a generációk közötti eltérés, és csaknem minden hangváltozás esetében kimutatható (FÓNAGY, Hangváltozás 1967). Gyors lefolyású hangváltozások esetében frappáns a nemzedékek közötti kontraszt. Az jß'.f a 80 év körüli kísérleti alanyok ejtésében csak az esetek 14,2 %-ában minősült rövidnek (három nyelvész hallgatta le a felvételeket); a 20 — 24 éves fiatalok az esetek 62,5 %-ában ejtették röviden (FÓNAGY, Lautwandel 1956. 205).8 A 70-nél idősebbek beszédében a szóvégi [u:] átlagos időtartama 18,7 századmásodperc volt a 20 — 30 éveseké-, ben 9,9 (MAGDICS KLÁRA, Szóvégi magánhangzók 1961). KASSAI ILONA legújabb mérései szerint, folyamatos spontán beszédben a hangsúlytalan [u:] • 8 Szavanként számottevő eltérés tapasztalható a hosszú (félhosszú) és rövid változatok eloszlásában, a hosszú és rövid fonéma átlagos időtartamában, mind a fiatalok, mind az öregek ejtésében. A sikít második /i:/-je ritkábban és kevésbé rövidül meg, mint az épít szó /i:/-je (FÓNAGY, Lautwandel 1956. 205 k., 217).