Nyelvtudományi Közlemények 79. kötet (1977)

Tanulmányok - Fónagy Iván: A variáns, az emfatikum és a dinamikus elvű leíró hangtan [La variante, l’emphase et la phonétique déscriptive dynamique] 105

120 FŐNAGY IVÁN A „miliő-emfatikum" a fenti esetekben, és feltehetőleg az esetek többségében, egy meghatározott miliőben általánosult „emfatikum". A tétel kiegészítésekre szorul, és bizonyos fokig korlátozandó. Találkozunk olyan esettel is, amikor a változat evokatív értéke a primer: a ,,sznob" francia [a] „kölcsönhang", az angol /a/-val kacérkodott eredetileg ODETTE METTAS szerint (Les parlers parisiens 1971), angol miliőt evokált. Ilyen kölcsönhang, evokatív változat lehetett a gallorománban a frank hódítók kiejtését idéző, az uralkodó réteggel való azonosulást jelző bilabiális /w/ melyet a galloromán sznobok latin szavakra is átvittek. Ennek nyoma a (gw-re visszamenő) /g/ a vaginának megfelelő francia gaine-ben, a latin vipera-hói eredő guivre szóban. Gyakoribbak a kifejező ejtésmóddal ellentétes hanyag ejtésen alapuló, ,,miliő-emfatikumok". A kisebb erőkifejtésre való törekvésre vezette vissza a hangváltozást SCHLEICHER, CURTIUS, MISTELI, HERMANN PAUL, és új alapokon ANDRÉ MARTINET (Economie 1955). Bármilyen tényezők határozzák is meg az új változatot, a hallgató óhatatlanul ü z an e tként értelmezi a várt (semleges) ejtéstől való eltérést, így a röntgenografikus anyagban szereplő [egén], ill. [egsn]-ben a nemtörődömség, közöny jeleként fogja fel az /i/ nyílt ejtését, nazalitását. A kisebb erőkifejtést igénylő elízió, a /ju/-nak [u]-val való helyettesítése s, z után (így Susan-h&n) a 18. század második felében „vulgáris hányavetiség" számba ment a korabeli grammatikusok szerint (vö. JESPERSEN, English Grammar I. 1956. 383)» akárcsak a szóképző h elhagyása a franciában a XVII. század első felében (vö. 9. jegyzet). Az Akadémia 1673-ban is elítéli mint hanyag, vulgáris ejtésmódot (vö. THUROT, Prononciation française II: 396 k.). Laziczius számára az evokatív variáns: ,,miliő-emfatikum". A társadalom függőleges tagozódása kétségtelenül kitüntetett szerepet játszik a változat evokatív értékének kialakításában (vö. 7. jegyzet). A francia oi /we/ három változata, az udvari [ej, a polgárság körében változatlanul uralkodó [we], és a népi rétegek („petit peuple", a kisemberek) beszédében gyakori [wa] között valóságos osztályharc folyt a 17. majd a 18. században (vö. HERZOG, Historische Sprachlehre 1913. 30 kk.). WILLIAM LABOV szerint is a változatok szociális megoszlása határozza meg lényegében a változás kimenetelét (Sociolinguistic patterns 1972. 260 kk.). A nyelv, és ezen belül a jelelemek differenciálódását más társadalmi tényezők is elősegítik egy földrajzi egységen belül is: a foglalkozás, a nem, a kor. A céhrendszer feloszlásával nem szűnt meg az azonos foglalkozást űzők összetartozása. A nyelvi sajátosságok pótolják a céhjelvényt, Budapesciation française I: 4). Az a (<e) a párizsi rikkancs kiej'tését tükrözi Verlaine egyik verscímében: Dargnières nouvelles (Reliquat de Sagesse), az n palatalizálásával együtt, mint népi ejtésmód egy másik versében: D'Avril ou d'Mai d'l'année dargnière (Faut hurler avec les loups). A főleg /r/ előtt bekövetkezett [a] -*- [e], es [e] -»- [a] ejtés esetében ellentmondásosabb volt a helyzet a franciában a XVI. és a XVII. század folyamán. A XVI. században a grammatikusok az udvaroncoknak vagy hölgyeknek tulajdonítják a mari [meri], Paris [peri] ejtést (THUROT, Prononciation I: 3 kk.jk A XVII. század első felében vulgárisnak minősül az [e] az arrhes szóban (THUROT 1:5) Általában, főként a XVII. század második felében a palatális változat finomabbnak, szebbnek számított. ,,Nostre langue qui aime la douceur de la prononciation, change volontiers Va en e", írja Vaugelas (Remarques 1647, II: 292). Az [e] ejtést ,,negédes"-nek (mignard, mignardise) tekinti a század első felében is a legtöbb grammatikus, így NICOT 1606-ban (THUROT, Prononciation I: 14).