Nyelvtudományi Közlemények 78. kötet (1976)

Tanulmányok - Kemény Gábor: Stilisztika és statisztika [Stilistique et statistique] 135

146 KEMÉNY GÁBOR impresszionizmusára vall. — A fenti apróságot leszámítva a „Mérések a szöveg fonetikai, ritmikai és morfológiai szintjén"-t érdekesnek, tanulságosnak, alaposnak, egyszóval a kötet legjobb tanulmányának tartjuk. Talán csak az kifogásolható, hogy a szerző néha „túl rövidre zárja az áramkört", túl közvetlen megfeleléseket konstruál a statisztikai adat és a gondolati -eszmei tartalom között. Kissé elhamarkodottnak látszik pl. az az állítás, hogy „Az elöl képzett vokálisok frekvenciája a tematikailag jelentősebb [?] versekben a legmagasabb" (49), vagy hogy a hosszú magánhangzóknak az átlagosnál nagyobb gyakorisága Tóth Árpádnak Az új isten című költeményében „valószínűleg összefüggésbe hozható a benne kifejezett nagy horderejű mondanivalóval, témájának társadalmi-politikai súlyával" (uo.). Azt pedig, hogy a főnevek százalékarányának megemelkedése József Attilánál valóban a „súlyos társadalmi mondanivaló" és a „szociális elkötelezettség" következménye-e (68), csak további összehasonlító statisztikai felmérések, mindenekelőtt különböző témájú és típusú versek egybevetése alapján lehetne eldönteni. A Négy novella stilisztikai elemzése statisztikai módszerrel című dolgozatnak, a könyv sorrendben utolsó fejezetének (76—88) tartalmi ismertetésétől bízvást eltekinthetünk, mivel ez a munka korábban már két ízben is megjelent folyóiratban, ill. kongresszusi kötetben (1. Helikon 16: 351—62; A novellaelemzés új módszerei 257—71). E helyütt épp ezért csak néhány kritikai észrevételre szorítkozunk, főleg a Krúdy-elemzéssel kapcsolatban: a) Krúdy stílusát szerintünk éppoly kevéssé lehet „teljesen és kizárólagosan" az impresszionista stílusirányzathoz kötni, mint a Kosztolányiét (erről bővebben 1. NytudÉrt. 86: 99—100); b) nem egészen pontos az a meghatározás, hogy „Krúdy Gyula még a régebbi, körmondatos (nyelvi) stílusnorma jegyében alkotta meg novelláját" (79). Krúdy óriásmondatainak nincs különösebben sok közük a múlt századi ritmikus-romantikus prózastílus (pl. Eötvös József) körmondatosságához. A régebbi stílusnorma követését tehát megkérdőjelezném itt; a Krúdy-körmondat ugyanis elsődlegesen nem logikairetorikai (alárendelő) konstrukció, hanem halmozáson, mellérendelésen, szabadasszociációs gondolatszökkenéseken, ötletszerű fordulatokon stb. alapuló laza egység. Nem szilárd váza, hanem zenei-hangulati ritmusa van. Lehet, hogy a Krúdy-kutató elfogultsága szól belőlem, de én vitába szállanék ZSILKA TiBORnak azzal az értékítéletével is, hogy „Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond és Nagy Lajos rövidmondatos stílusa előrehaladást jelentett Krúdy Gyulával szemben" (80). Biztos, hogy a század húszas-harmincas éveiben, tehát abban az időszakban, amelyet stílustörténetileg Proust, Thomas Mann és Joyce neve fémjelez, a Kosztolányi-féle „style coupé" és nem a Krúdyféle mondatszövevény volt a korszerű? ! S egyáltalán: lehet-e a stilisztikában olyan értelemben vett előrehaladásról beszélni, mint pl. a technikatörténetben ? Ti. itt a későbbi nem érvényteleníti a korábbit: Krúdy Eötvöst, Nagy Lajos Krúdyt stb. c) ZsiLKÁnak ebben a tanulmányában a líraiság fogalma s az ehhez kapcsolódó kategóriák (formaközpontúság, ritmikusság, ismétlődés, redundancia) eléggé vitatható módon négy epikai alkotás értékkritériumaiként funkcionálnak. Sőt a 94. lapon olvasható jegyzetből, ha jól értem, az derül ki, hogy egy prózai mű annál értékesebb, minél inkább lírai, költői (vagyis: minél kevésbé prózai ? !). A huszadik századi próza kétségtelenül szubjektivizálódik, lírizálódik (76). Ebből azonban nem szükséges azt a következtetést levonni, hogy a kis mértékben vagy egyáltalán nem