Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Szemle – ismertetések - Kisari Miklós: Henry G. Schogt, Le systeme verbal du français contemporain 476

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 477 kijelentő mód alakjait veszi sorra, ide sorolva — szerintünk helytelenül — a conditionnel alakokat is: présent, passé composé, passé simple, imparfait, futur, conditionnel, passé antérieur es plus-que-parfait, futur antérieur, conditionnel passé és a többszörösen összetett idők (temps surcomposés). Az egyes igeidőket elsősorban azzal jellemzi a szerző, hogy a valós vagy irreális idősík mely pontján vagy mely szakaszán zajlik le a kérdéses igealakkal jelzett cselekvés. Kitér az egyes alakok mondattani sajátságaira is, így például megemlíti, hogy a szövegösszefüggés szerint a présent jelenthet múlt idejű, jelenben zajló és jövő idejű cselekvést. A passé composéval kapcsolatban H. G. SCHOGT a WARTBURG — ZUMTHOR szerzőpárral vitázva elveti azt az eléggé általános véleményt, hogy a passé composé a jelennel valamilyen kapcsolatban levő cselekvést jelöl. Az igeidőben alakilag meglevő jelen-morfóma szemantikailag nem felel meg okvetlenül jelen időnek. A passé simple-nek a mindennapi beszédből történt kiszorulása óta a passé coniposénak. a jelennel való szemantikai kapcsolata meggyengült, mivel átvette a tulajdonképpeni múlt idejű cselekvés (hajdani passé simple) funkcióit is. Ugyanakkor a szerző jogosan szerepelteti művében a passé simple-t, mert az igerendszernek ma még feltétlenül részét képezi, az írott kódban még fontos információ-hordozó szerepe van. Szólnunk kell még a conditionnelről, mely H. G. SCHOGT szerint mind formailag, mind szemantikailag a futur és az imparfait kombinációja. A szerző nem tesz különbséget conditionnel mint idő (futur dans le passé), és conditionnel mint mód között. Ezt az eljárást azzal indokolja, hogy alakilag nem lehet a kettőt elválasztani. Ennek eredményeként végül is az Indicatif főcím alatt kerül tárgyalásra a conditionnel mint mód, s így az utóbbi önállósága elhalványul, ami véleményünk szerint a rendszer torzulásához vezet. A conditionnel disztribciója révén nyilvánvaló, hogy el kell különítenünk a conditionnelt mint módot a kijelentő módtól. Formailag ezt az igazolja, hogy a feltételes módon belül szemben áll a conditionnel présent és a conditionnel passé. Ezért inkább a conditionnel módbeli szerepéből vezetjük le a futur du passet. A következő fejezetet (51 — 62) a subjonctif problémájának szentelte a szerző. A tulajdonképpeni igealakok tárgyalását megelőzően szükségesnek tartotta, hogy általánosan is bemutassa a subjonctif módot. El kell fogadnunk azt a megállapítását, hogy a subjonctif különleges jelleggel bír a francia igerendszerben ós hogy a subjonctif leírásakor lehetetlen elvonatkoztatnunk a szemantikai és stilisztikai tényezőktől. Igen nehéz ugyanis megvonni a határt, ameddig a subjonctif használata „servitude grammaticale"nak számít, és amelyen túl már szabad választása van a beszélőnek az indicatif és a subjonctif között mondandójának helyesebb vagy általa helyesebbnek vélt kifejezésére. Ezt az amúgy is bonyolult helyzetet még bonyolultabbá teszi az a tény, hogy a subjonctif alakilag igen gyakran megegyezik az indicatif alakokkal. E problémák felsorolása után kerül sor a subjonctif igealakok tárgyalására a következő sorrendben: présent du subjonctif, imparfait du subjonctif, plus-que-parfait du subjonctif. A présent du subjonctif-ot úgy jellemzi H. G. SCHOGT, hogy „oly módon fejez ki egy eseményt vagy helyzetet, hogy a meghatározó, illetve kísérő körülmények különleges hangsúlyt kapnak, ami különleges jelleget ad az egész mondatnak, amelyben a subjonctif szerepel" (56). Ezt követően olyan példákat hoz, amelyekben csak a beszélő szándékán múlik, hogy melyik módot választja. Végül — feltehetően helyesen — megállapítja, hogy a subjonctif azokban az esetekben él leginkább, amelyekben használata kevésbé függ a beszélő szubjektív véleményétől, tehát amikor a nyelvi rendszer kizár minden más lehetőséget. Az imparfait és plus-que-parfait du subjonctifról szerzőnk csak annyit mond, hogy lassan az egész rendszerből kiszorulnak, mert funkcióikat egyéb élő alakok (présent du subjonctif, conditionnel passé) már átvették. Az utolsó fejezetben (Les expressions-substituts et la voix passive, 63 — 71) azokról a helyettesítő kifejezésekről, ül. szerkezetekről ír a szerző, melyeknek az a céljuk, hogy a közlést pontosabbá tegyék. Gyakori jelenség ugyanis, hogy egy alakhoz több jelentés kapcsolódik és akkor a tágabb összefüggés teszi lehetővé a közlés megértését. De bizonyos esetekben a szövegösszefüggés sem adhatja meg a szükséges információt, ekkor a rendszernek új elemre van szükséges, amely bizonyos idő elteltével, amennyiben valóban önálló funkciót kap, rendszerbeli kategóriává válik.1 A következő kifejezésekről 1 A helyettesítő kifejezések kapcsán meg kell említeni P.

IMBS művét: L'Emploi des temps verbaux en français moderne, Paris 1960, amely egyébként nem szerepel H. G. SCHOGT könyvének kissé hiányos bibliográfiájában. Ezek a kifejezések P. IMBS terminológiájában périphrase prémorphologique, még nem épültek be a francia igerendszerbe, de alkotó elemeik (aller, venir) eredeti jelentése a kérdéses kifejezésekben már erősen elhalványult. P. IMBS emlékeztet bennünket arra, hogy történetileg a futur és a conditionnel