Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Szemle – ismertetések - Kemény Gábor: Albert Henry, Métonymie et métaphore 478

478 SZEMLE - ISMERTETÉSEK is hasonló fejlődésen ment át, tehát egy főnévi igenév és egy segédige kombinációjából alakultak ki. van itt szó: allar + infinitif, venir -\- de infinitif, devoir -f- infinitif, être en train de -J-|- infinitif. H. G. SCHOGT elemzése után úgy tűnik, hogy ezek a szerkezetek valamennyien elindultak a grammatizálódás útján, de még egyik se vált az igerendszer teljesen önálló funkcióval rendelkező tagjává. Miként a szerző is megjegyzi, csak egy nagyon komoly terjedelmű korpusz alapos vizsgálata adhat választ arra kérdésre, hogy mennyire önállósultak már ezek a kifejezések. A szenvedő szerkezetekről H. G. SCHOGT tulajdonképpen alig tesz említést, mivel szerinte, formális önállóság híján, teljesen marginális jelenség. Úgy véljük, hogy ilyen mértékű kiszorítása a rendszerből nem indokolt, mivel a mai francia nyelvben a szenvedő szerkezet még feltétlenül élő, önálló funkcióval rendelkező kategória. A könyv tehát formai kritériumok alapján mindazon igealakok teljes felsorolását adja, melyek — ha a beszélt nyelvben már nem is használatosak, — még információt hordoznak. A szerző által választott kommutációs módszer tulajdonképpen csak ezt az eredményt teszi lehetővé. Hogy a rendszer jelenlegi működéséről többet megtudjunk, ahhoz egy gondosan összeállított, a nyelvet a lehetőségekhez mérten optimálisan reprezentáló korpusz alapos feldolgozása volna szükséges, a disztribúció módszerével. Elképzelhető, hogy amennyiben ilyen vizsgálatot stiláris szintenként is végeznénk, bizonyos szintek rendszeréből néhány igealak, mint például a plus-gue-parfait du subjonctif, már hiányoznék. A megfelelő korpusz hiánya miatt az egyes kategóriák illusztrálása meglehetősen pontatlan. A szerző ugyanis nemcsak ismert nyelvtankönyvekből, elsősorban WARTBURG és ZUMTHOR Précis de syntaxe du français contemporain című művéből veszi a példamondatokat, hanem sajátjait is közli, s utóbbiak nem mindig eléggé meggyőzőek. Ezekre a hiányosságokra egyébként ő maga is felhívja a figyelmet. Művét egy konkrét nyelvi anyag feldolgozására vállalkozó nagyobb mű alapjának szánta, és mint ilyet feltétlen haszonnal forgathatjuk. KISARI MIKLÓS Albert Henry: Métonymie et métaphore Bibliothèque française et romane publiée par le Centre de Philologie et de Littératures romanes de l'Université des Sciences humaines de Strasbourg. Sér. A. Manuels et études linguistiques 21. Paris 1971, Éd. Klincksieck, 160 1. A könyv szerzőjét, ALBERT HENRYt, a brüsszeli egyetem professzorát eddig elsősorban romanistaként, mindenekelőtt az ófrancia nyelv és irodalom szakértőjeként tartottuk számon. Korábbi művei, egy kétkötetes ófrancia irodalmi szöveggyűjtemény, egy francia és gallo-román lexikológiai tanulmánykötet, valamint az expresszív szintaxis körébe vágó dolgozatai szűkebb hazáján kívül is visszhangot keltettek. A kiváló nyelvész és irodalomtörténész ezúttal első ízben jelentkezik par excellence stilisztikai tárgyú publikációval. A könyv a hatvanas években a brüsszeli, a strasbourg-i és a québeci egyetemen tartott kollégiumok anyagából nőtt ki; egy részlete olaszul is megjelent (Natura e meccanismo creatore. Trad. it. di G. GIORNI, in: Strumenti critici 5 [1971]: 67 — 96). A témájának jelentőségéhez és bonyolultságához mérten viszonylag csekély terjedelmű értekezés szerkezete rendkívül világos, könnyen áttekinthető. A rövid bevezetés (7 — 11) és a bibliográfia (13 — 4) után a mû két fő részre oszlik: az első a metonímiával és a szinekdochéval (15 — 50), a második a metaforával (51 — 139) foglalkozik. Mindkettőnek azonos a felépítése: előbb az illető szókép természetét és alkotó mechanizmusát elemzi, majd stilisztikai jellemzőit boncolgatja. A metaforáról szóló részben a szerző külön fejezetet szentel a metafora morfológiájának is; a metonímia és a szinekdochó vonatkozásában ilyen jellegű fejtegetésekkel nem találkozunk. Befejezésül, mintegy függelék gyanánt, két kiegészítő megjegyzés (,,Considérations latórales") olvasható a metaforák megújításáról (143 — 53), ill. módszertani kérdésekről (155 — 6). A kötetet tárgy-és névmutató (157 — 60) zárja. Az előszóban HENRY néhány igen érdekes gondolatot vet fel a retorika fontosságáról. Rámutat, hogy a klasszikus retorikában a szóképek tanulmányozása nagyon jelentős —• ha nem központi — helyet foglalt el, s ezért a költői képalkotás mai, nyelvészeti vizsgálatában sem nélkülözhetünk bizonyos retorikai szempontokat. A szerző, igen helyesen, nem éri be e módszertani tételnek pusztán elméleti síkon maradó kinyilatkoztatása-