Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Szemle – ismertetések - Kisari Miklós: Henry G. Schogt, Le systeme verbal du français contemporain 476

476 SZEMLE - ISMERTETÉSEK Az említetteken kívül Panfilov a mondatelemzésnek még számos részletkérdését érinti, különösen az orosz nyelvtanírásban felvetődött nézeteket és szempontokat mérlegelve. Könyve végén röviden összefoglalja egész mondanivalóját, s még néhány figyelemre méltó megjegyzéssel egészíti ki. Felhívja a figyelmet arra, hogy egyik nyelvről a másikra történő fordításkor a logikai-grammatikai mondatstruktúrát is le kell fordítani ahhoz, hogy a fordítás adekvát legyen. MOLNÁR ILONA Henry G. Schogt: Le système verbal du français contemporain The Hague —Paris, 1968. Mouton, 74 1. HENRY G. SCHOGT igen nehéz feladatot vállalt magára könyve megírásakor: a francia igerendszer teljes bemutatását egy rövid monográfia formájában. A feladat nehézségét bizonyítandó elegendő utalni arra a tényre, hogy a francia igerendszerről eddig írt művek közül kevés lépett fel a teljesség igényével, viszont valamennyinek van valamilyen hiányossága. Ez alól persze H. Gr. SCHOGT müve sem kivétel, de feltétlenül hozzájárult a francia igerendszer alaposabb megértéséhez. A mű öt fejezetre oszlik. A bevezetés (Introduction générale, 9 — 20 1.) első részében a címhez híven, de talán kissé feleslegesen, valóban igen általános nyelvészeti alapfogalmakat ismertet a szerző, szinte kizárólag FERDINAND DE SAUSSURE Cours de linguistique générale-ja alapján, figyelembe véve a bírálatokat is, amelyek a CLG-t megjelenése óta érték. így a langue-parole ellentét bemutatásakor igyekszik tompítani a saussure-i szembeállítás merevségét. Jakobsonra emlékeztető szellemben beszél a szinkrónia-diakrónia-dichotómiáról, kifejtve, hogy tiszta szinkrón leírás szinte lehetetlen, mivel gyakran előfordul, hogy egy adott igealak az egyik beszélő igerendszerében még élő kategória, a másikéból viszont teljesen hiányzik, míg a harmadiknak csak passzív nyelvtudásában szerepel, aktívan soha nem használja. Ebből szükségszerűen következik, hogy az egyes informátoroktól származó nyelvi anyag mindig mutat bizonyos eltéréseket. Szerzőnk ezt a problémát úgy próbálja megoldani, hogy minimálisra csökkenti az informátorok számát, olyannyira, hogy végül csak saját nyelvtudására, valamint a különféle nyelvtankönyvek adataira támaszkodik. Eljárását azzal a helyes megállapítással igyekszik igazolni, hogy a stabilitás minden nyelvi rendszerben relatív, az egyes generációk maguk is különböző szinkrón síkokat képviselnek, tehát az általa megjelölt módszer az egyetlen járható út tiszta szinkrón leírás elkészítéséhez. Elfelejtkezik viszont arról, hogy a stabilitás, bár viszonylagos, mégis feltétlenül jellemző minden nyelvi rendszerre, a változások üteme egy bizonyos sebességet nem léphet túl, mert az már a kommunikáció rovására menne. Lehet tehát készíteni szinkrón leírást, egy bizonyos jól kiválasztott korpuszból kiindulva, és így minden bizonnyal igazabb képet kapunk a vizsgált rendszerről. A szerző a kommutáció módszerét tartja a legcélszerűbbnek a kötet tárgyát képező rendszer leírásához: „Pour établir quel est le système verbal, c'est la commutation d'éléments de la série limitée des morphèmes qui s'impose" (13). Ebből a tulajdonképpeni formális leírásból azonban nem zárja és nem is zárhatja ki a szemantikai komponenst. A fejezet végén röviden szól még a zéró morfémáról, alak és jel kapcsolatáról, valamint a névmás és a redundancia problémájáról, megállapítva, hogy a személyes névmás gyakorlatilag mindig információhordozó, eltekintve olyan csekély gyakoriságú alakoktól, mint (nous) travaillerions, ahol a nous redundáns elem. A második fejezet (21 — 31) teljes egészében a diakrónia kérdésével foglalkozik. Szerzőnk feltehetően azért tartotta fontosnak e fejezet megírását, hogy a későbbi fejezetekben leírandó igerendszer néhány sajátosságát „megmagyarázza". Ezzel viszont pontosan a saussure-i szinkróniaelvet sértette meg, amely igyekszik kizárni a történeti aspektust egy adott rendszer leírásából. Ezzel egyébként a szerző is tisztában van, ezért tárgyal külön fejezetben olyan kérdéseket, mint az igerendszert érő hatások, az ezeket követő változások dinamikája, az egyes alakok gyakorisága és kihasználtsága, ennek hatása a rendszer változásaira, analógia és szinkretizmus, helyettesítés és grammatizálódás, morfológiai tendenciák; itt elsősorban a passé simple visszaszorulásának az okait igyekszik megvilágítani. Szerinte ez azzal magyarázható, hogy a passé simple alakilag nem egységesült időben, mind a mai napig három paradigmasor jellemzi morfológiailag, ugyanakkor ennek a nehéz alaknak egyre csekélyebb a kihasználtsága. A kötet teljes terjedelméhez viszonyítva kissé hosszúra nyúlt bevezető fejezetek után következik a címben megjelölt téma tárgyalása. A harmadik fejezet (32 — 60) a