Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Szemle – ismertetések - Molnár Ilona: cirill 472

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 475 és predikátum terminus a gondolatnak ugyanazon komponenseit jelöli, mint a logikai szubjektum és predikátum terminus; ugyancsak nem lát különbséget ezek jelöltje s a téma és a réma között. Az aktuális tagolódás szerinte nem szintaktikai, hanem annál magasabb szintű jelenség. Itt még azt a kérdést veti fel, hogy vajon szubjektum-predikátum struktúrájú-e az aktuális tagolással nem bíró, továbbá az egytagú és a formális alanyú (Es regnet féle) mondat. Arra a következtetésre jut, hogy az említett mondatok nem ítéletet fejeznek ki, hanem a gondolkodás egy más formájának felelnek meg. A modern logikai felfogást illetően Panfilov úgy vélekedik, hogy mindenféle ítélet átalakítható S —P szerkezetűvé, s ez nem véletlen, ugyanis az ítélet megismerési aktus, ennélfogva szerkezetében a lényeges az, hogy valamiről állítunk benne valamit. (A kérdés és a felhívás szerkezetét végül is nem elemzi.) Természetesen vitázik Panfilov azzal a nézettel is, amely tagadja, hogy a logikai és a grammatikai alany és állítmány között eltérés lehet. SAHMATOVnak, aki ezt vallja, Panfilov szerint genetikai értelemben lehet igaza; felteszi továbbá, hogy a jutás típusú absztrakt főnevek létrejötte annak köszönhető, hogy cselekvések és tulajdonságok is az ítélet szubjektumaivá váltak. A mondat szintaktikai szinten nem, csupán logikai-grammatikai szinten határozható meg — állapítja meg. Majd áttér a predikativitás és a modalitás vizsgálatára. Panfilov ahhoz a legelterjedtebb s az akadémiai orosz nyelvtantól is képviselt orosz nyelvtani felfogáshoz csatlakozik, amely a (bármilyen struktúrájú) mondat alaptulajdonságaként a predikativitást, a mondatnak a valóságra való vonatkoztatottságát jelöli meg, csupán következetesebb ennek a tételnek az értelmezésében, érvényesítésében. A szerző szerint megkülönböztetendő a mondat logikai-grammatikai szintjéhez tartozó predikativitás és az állítmányiság, amely egy alacsonyabb, a szintaktikai szint jelensége, és nem jellemzője a mondatnak általában. A predikativitás és az alany — állítmány viszony csak akkor esik egybe, amikor a logikai és a grammatikai alany és állítmány azonos. Magáévá teszi Panfilov a predikativitás és az állítmányiság történeti összefüggésére vonatkozó magyarázatot is; eszerint az állítmányiság genezisében a predikativitáson alapul, az alany és az állítmány mint a logikai szubjektum és predikátum Specials morfologizált formái dolgozódtak ki. — A modalitásról szóló fejezet fő értéke a rendkívül kiterjedt szakirodalom áttekintése és a problematika igen lelkiismeretes feltárása; ellentmondásoktól mentes megoldást e ponton Panfilov sem tud javasolni. Ez annyit jelent, hogy a modalitás körébe vont viszonyok és síkok — Adamecnek a könyvben idézett összefoglalása szerint az állítás —kérdés —felhívás, a realitás—hitelesség (docmoeepnocmb) — valószínűség — irrealitás, az állítás —tagadás, a szükségszerűség — lehetőség — szándék stb. viszonyok — összefüggésének és hierarchiájának kérdését Panfilovnak sem sikerül megoldania. Nem fogadható el például, hogy a kérdő mondat (Ő elmegy ?) a hitelességnek egyik esete (177. 1.). A szerző mindenesetre elveti a modalitásnak a beszéd céljaként való értelmezését (állítás — kérdés — felhívás stb.) s az állítás és a tagadás modalitásként való felfogását is, s úgy véli, hogy a mondatmodalitások elkülönülésének alapja a mondat tartalma hitelességének foka a beszélő szempontjából (hiteles—problematikus — kategorikus stb.). A logikai és a mondatmodalitás azonosítását nem tartja lehetségesnek. A fenti értelemben vett modalitáson kívül azonban beszél a valóságbeli összefüggések jellegét tükröző modalitásról is, amely kifejezőeszközeinek az igemódokat jelöli meg. Ezzel kapcsolatos fejtegetése azonban több ponton nem eléggé világos, különösen hogy egyrészt logikai-grammatikai szintű jelenségnek, a predikativitás részének tekinti a modalitást, másrészt annak két típusáról és két szintjéről beszél. — A mondatrészeknek és a mondat mint logikai-grammatikai szintű jelenség komponenseinek viszonyáról a szerző fő mondanivalója, hogy grammatikai alanyt és állítmányt csak olyan mondatokban lehet megkülönböztetni, amelyekben azok szervező centrumai a mondatnak, ós grammatikailag, azon belül morfológiailag szemben állnak. A kéttagú mondatok sem mindig tagolódnak grammatikai alanyra és állítmányra, így az Y MeHR ecmb denbzu, a MocKea—cmo/iuiia CCCP és egyéb típusú mondatokban csupán logikai-grammatikai, de nem grammatikai alany és állítmány van. Az ergatív esetben levő főnév nézete szerint csak akkor nyelvtani alany, ha a mondat organizáló centrumaként jelenik meg, és nyelvtanilag összefügg az állítmánnyal. — Az igenem (mAOz) hagyományos felfogását bírálva Panfilov e kategóriát így határozza meg : az alany és az állítmány s a cselekvés szubjektuma és objektuma közötti viszony kifejezője, megfelelő igealakkal. E viszony különféle változatait itt megint több nyelvre kiterjedően vizsgálja, s vizsgálja annak összefüggését a mondat logikai-grammatikai tagolódásával. Lényegében elfogadja Paulnak azt a magyarázatát, hogy a passzívum: lehetőség a pszichológiai alany nyelvtani alanyként való kifejezésére, rámutat azonban, hogy a passzív szerkezet alanya nem mindig logikai alany, lehet logikai predikátum is.