Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)
Tanulmányok - Havas Ferenc: Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. [cirill] 23
AZ ÉSZT NYELV TIPOLÓGIAI HOVATARTOZÁSÁNAK PROBLÉMÁJA 25 az észt nyelv mondattanához, s így ezen érvek cáfolata is meglehet ez utóbbi nyelvi szint érintése nélkül. 3" A morfonológiai, a morfológiai és a szintagmatikai szintet kell tehát szemügyre vennünk. Előre is elmondhatjuk (nem mondunk újat vele), hogy a klasszikus és részben a modern tipológiai kísérletek egyik lényeges hiányossága éppen abban állt, hogy nem választották el világosan az egyes nyelvi szintek jelenségeit, s ennek következtében mind a terminológiában, mind a típusrendszerezésekben káoszt teremtettek. Különösen" a morfológia és morfonológia tényeinek elegyítése okozott nagy kárt, mert ily módon logikai ellentmondáshoz jutottak, s a nyelveket egymást minden elképzelhető kombinációban metsző halmazokra „osztották fel".3 A különböző nyelvi szintek tanulságainak hiányos elemzése meghatározott nyelvek vizsgálata esetében is félrevezető lehet, mint az alábbiakból is kitűnik. 3. 1. A morfonológia a morfémák fonológiai felépítésének és a morfémák anyagi elhatároltságának (a morfémahatárok élességének) tanulmányozásával áll a tipológus rendelkezésére. Az első témakörben mindenekelőtt a tőtan tanulságai érdekesek számunkra. Az agglutinatív nyelvek tőmorfémáit a XIX. sz.-i nyelvtipológia élesen elhatárolta aflektáló nyelvekéitől, mondván: az agglutináló nyelvekben a szó töve változatlan és változtathatatlan minden formáns előtt, a (precízen meg nem határozott) ,,belső flexió" (értsd: a tőmorféma alternációja) pedig a flektáló és inkorporáló, azaz „formával rendelkező" (STEINTHAL, MISTELI) nyelvek monopóliuma. Ha tehát egy agglutinatív elven felépült szóalakból elvesszük az összes affixumot — vallják a klasszikusok —, megkapjuk a tövet önálló szó (szótári alak) formájában.4 Egyedül Fortunatov engedett meg „belső flexiót" az agglutinatív nyelvekben,5 de nézeteivel majdnem egyedül maradt, a tipológusok közül többen a tővariációt a flektálónak tartott indoeurópai nyelvek sajátjának tekintették. Mindebben a zavar oka volt a „belső flexió" terminus változatos értelmezése is. Mi a magunk részéről I. A. MELCSUK definícióját tartjuk egyedül célszerűnek,6 mely szerint a belső flexió: meghatározott jelentések kifejezése kizárólag a szótő megváltoztatása révén. A belső flexió tehát, mint jelentésváltozás kísérte alakváltozás, a m o rfológiai szint jelensége. Ettől világosan megkülönböztetendő a m o rfonológiai tőalternáció, amely nem más, mint fakultatív vagy obligatorikus tővariánsok megjelenése az egyéb jelentéseket hordozó affixumok környezetében. A belső flexiónál tehát kizárólag a tőalak, míg a morfonológiai alternációnál a különböző affixumok a jelentéskülönbség hordozói. Példák belső flexióra: angol foot : feet, német Bruder : Bruder, orosz noAynamb : nonymimb, francia monsieur [mosiö:] : messieurs 3 Példa rá az egész „klasszikus" nyelvosztályozás F. ScHLEGELtől FoRTUNATOvig, különösen SCHLEICHER, STEINTHAL és MISTELI rendszere. A különböző logikai (ill. nyelvi) szinten álló jelenségek szembeállításának buktatóira már SAPIR is rámutatott, amikor a közkeletű „agglutináció" — „flexió" szembeállítást bírálta. E. SAPIR, Az ember és a nyelv, Budapest 1971. 61. kk. 4 Vö. PecJmpMaTCKHH, A.A. : ArrjiioTHHaijHH H <J)y3Híi Kan ppe TeHÄemjHH rpaMMaraHec-Koro crpoeHHji cjioBa. In : Mop(J)OjiorKrcecKafl THnojiorHíi H npoöjieiwa KJiaccH^HKaijHH jrauKOB. MocKBa—JleHHHrpaÄ 1965. 64—92. Uő: BBeaeHHe B íöHKOBefleHHe. MocKBa 1967. "OopTVHaTOB, O. <t>.: H36paHHbie TpyflH. TOM I. 1956. 153. kk. • MejibHVK, H. A.: O «BHVTpeHHeH ({WICKCHH» B HHAoeBponefiCKHX H CCMHTCKHX »3biKax. Bfl. 1963. Xe 4. 27-40.
