Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Havas Ferenc: Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. [cirill] 23

24 HAVAS FERENC az „összbenyomás", mint a rendszeres kutatás nyújtotta alap.) A sok, szóban és írásban elhangzott ilyesfajta vélemény közül kiemelkednek RÄTSEP

1 és SKALIŐKA2 idevágó kijelentései. Egy nagyobb terjedelmű (még megjelenésre váró) munkában a közelmúltban a magyar, a finn és az észt nyelv összehasonlító elemzése során arra a meggyőződésre jutottunk, hogy az észt nyelv efféle „kirekesztése" az agglutináló nyelvek közül nem megalapozott. Az alábbiakban igyekszünk e meggyőződésünket részletesebben bizonyítani, ha teljességre nem is törekedhetünk. 2. Bár a szisztematikus elemzés azt kívánná, hogy az észt nyelv szerkezeti-tipológiai jellemzőinek feltárását a nyelvi szintek szerint rendszeresen, „alulról felfelé", fonológiai szinttől a mondattani szintig hajtsuk végre, éppen e két „szélső" szint, tehát a fonológiai meg a tulajdonképpeni mondattani (szintagmán felüli) szint taglalására most nem térhetünk ki részletesen. A fonológiai szintet bízvást elhagyhatjuk (még ha az észt fonémarendszer a maga hármas hosszúsági korrelációs soraival meg az első és nem első szótagok fonémaállományának gyökeres különbségével bármilyen nem tipológiai célú leírásnak csemegéje lenne is), hiszen bizonyítékul aligha tekinthető: mind a mai napig nyílt kérdés, hogy a fonológiai rendszerek milyen tanulságokkal szolgálhatnak a szerkezeti-tipológiai értékelések számára. Csak annyi világos, hogy az egyes nyelvek típusa és fonológiai rendszere között nincsen triviális kapcsolat, ugyanakkor valószínű, hogy a típus milyensége távolabbról mégiscsak körülhatárolja azon lehetséges fonémarendszerek körét, melyek az adott típusú nyelv hangalaki megformálásának eszköztárát képezhetik. (A fonológiai szint ez irányú kutatását főleg az nehezíti, hogy a fonémáknak tulajdonképpeni szemantikája nincsen, s ezért nem tehető fel a tipológiában szokásos formában az a kérdés, hogy milyen eszközt használ fel az adott nyelv ugyanazon jelentés kifejezésére, melyre a vele összehasonlított nyelv vagy nyelvtípus ilyen és ilyen megoldást • talál. ) Ami a mondattani szintet illeti, ott a helyzet nyilvánvalóan másként áll, hiszen a mondat tipizálása minden tekintetben lehetségesnek látszik. Itt a kérdés, ellenkezőleg, úgy merül fel, hogy szükséges-e a mondattani tanulságok figyelembevétele egy nyelv tipológiai hovatartozásának megállapításához? Engedtessék meg ezúttal részletesebb indoklás mellőzésével azt a hipotetikus választ adni e kérdésre, hogy nem szükséges. Hipotézisünk röviden úgy fogalmazható, hogy azok a mondattani jegyek, melyek nyelvtípusonként különbözőek lehetnek, az alaktani (elsősorban morfológiai és szintagmatikai) tipikus jegyek függvényei, még egyszerűbben: a szó és szintagma típusa meghatározza a mondat típusát. Ha e sejtésünk helyes (a mai kutatás nyújtotta adatok alapján véleményünk szerint ezt egyelőre sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet), akkor elméletileg is megalapozható egy nyelv alapvető tipológiai megítélésénél a mondattan figyelmen kívül hagyása. A mi esetünkben ehhez még egy gyakorlati érv járul: azon jelenségek közül, melyek alapján az észt nyelvet nemagglutinatív (mondjuk ki végre: flektáló) típusúnak ítélték, egy sem tartozik 1 RÄTSEP, H., Die Typen der verbalen Rektionsstruktur und die Sprachtypologie in Hinsicht auf das Estnische. In: Theoretical Problems of Typology and the Northern Eurasian Languages. Bp. 1970. 129 — 134. 1 SKAIÍIŐKA,

V., Über die Typologie der finnisch-ugrischen Sprachen. In: CSIFTJ, Helsinki 1968. Uő.: A magyar nyelv tipológiája. Nyelvtudományi Értekezések 58: 296 — 299.