Nyelvtudományi Közlemények 74. kötet (1972)

Tanulmányok - B. Lőrinczy éva: Jakobson fonológiai elmélete egy magyar hangtani vizsgálat szemszögéből [Jakobson’s Phonological Theory from the Point of View of Hungarian Phonetic Analysis] 71

JAKOBSON FONOLÓGIAI ELMELETE EGY MAGYAR HANGTANI VIZSGÁLAT SZEMSZÖGÉBŐL 83 nagyobb egységei) egyaránt vizsgálandók" stb. (Előszó a Hang- Jel -Vers c. kötethez 5) erről árulkodnak, pedig ez így aligha elfogadható szemlélet. A fonéma — úgy gondolom — a megkülönböztető jegyek elmélete után is a beszéd legkisebb funkciós egysége maradt; egység, amelynek vannak bizonyos tulajdonságai (ha tetszik: megkülönböztető jegyei), amelyek funkciójának betöltését lehetővé teszik. A nyelvi rendszer hierarchiáját továbbra is a nyilatkozatok, mondatok, morfémák és fonémák szintje alkotja; s az első három mindegyikén belül ugyanúgy megtalálhatók a megfelelő alsóbb szintek, mint a fonémarendszer alatt a hangtulajdonságok szubfonemikus rendszere. (Bizonyos fokig hasonlóan DUKELSZKIJ, VÖ. SZÁNTÓ: ÁNyT. III, 200.) Persze hangsúlyozom: vannak jAKOBSONnak olyan munkái (a legfrissebbek között is találunk ilyet), amelyekben nincs szó a fonémának a megkülönböztető jegyekkel szemben való háttérbe szorulásáról, s nagyon is kifejezésre jut ezeknek a fonéma alá rendelt volta. Minthogy azonban túlságosan gyakran tapasztaljuk, hogy a kétféle szint között a hierarchián belüli különbség elmosódik, aligha lenne helyes e jelenséget figyelmen kívül hagyni. 3.4.4. Meg kell még említenünk azt is, hogy a megkülönböztető jegyek elmélete az akusztikai szinten végzett vizsgálatokat a kívánatosnál jobban előtérbe helyezte. JAKOBSON ugyanis miközben a prágai iskola követelését örvendetes módon megvalósítva — az addig csak, vagy legalábbis főként artikulációs aspektusból vizsgált hangokat akusztikai oldalról is elemezte, e kétféle módszer együttes, egymással párhuzamosan történő alkalmazásának szükségességét, egymást kiegészítő voltát nem mindig hangsúlyozta eléggé. Sőt munkái olykor azt sugallják, hogy az akusztikai szinttől kapható információkat úgy tekinti, mintha ezek a fonémarendszer arculatát önmagukban is jellemezhetnék. Erről több bírálója is szólt. így például — hogy csak néhányat említsek közülük — MARTINET, FODOR, FÓNAGY és a szovjet DUKELSZKIJ (vö. SZÁNTÓ: NyK. LXVI, 154) mutatis mutandis mind azt fejtegetik, hogy az akusztikai vizsgálatok egyrészt csak bizonyos körülmények és határok között alkalmazhatók haszonnal, célszerűen; másrészt, hogy ezek általában nem pótolják, hanem csak kiegészítik az artikulációs elemzéseket. (Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy néhány évvel a Preliminaiies megjelenése után az egyik szerzőtárs, mégpedig éppen az akusztikus FANT is ilyen értelemben nyilatkozott a VIII. Nemzetközi Nyelvészkongresszuson.) De bírálói közül néhány — szerintem jogosan — még két igen lényeges dolgot kérdőjelez meg. Egyfelől azt, hogy ez a teljes mértékben eszközfonetikai eredményekre épült elmélet mennyiben nevezhető fonológiainak; másfelől, hogy a bináris oppozíciók általában, a JAKOBSON—HALLE—FANT-féle akusztikus oppozíció-típusok pedig különösen is kielégítő mértékben érvényesíthetők-e a különböző fonológiai struktúrák vizsgálatában. 3.4.5. Alighanem igaza van FoDORnak, amikor azt írja (NyK. LXIII, 154), hogy a tőle megkülönböztető elemeknek nevezett jegyekkel végzett analízis lényegében funkcióikra való tekintet nélkül vizsgálja a hangokat, csak azt látva fontosnak, hogy az egyszerű döntés értelmében akusztikai típusokba sorolja őket; a fonologikus és morfologikus elemzés csak azután kezdődik, amikor az ily módon már azonosított hangok funkcionális viszonyainak a bogozására kerül sor. — Ilyesmire utal MARTINET (Economie 68) is, amikor arról beszél, hogy bizonyos hangtani jelenségek kétségkívül jobban megfigyelhetők az eszközfonetika módszereivel, mint ezek nélkül, de végső soron az akusztikusok mégis inkább csak adalékokat szolgáltatnak, s a problémák megoldását ők 6*