Nyelvtudományi Közlemények 74. kötet (1972)

Tanulmányok - B. Lőrinczy éva: Jakobson fonológiai elmélete egy magyar hangtani vizsgálat szemszögéből [Jakobson’s Phonological Theory from the Point of View of Hungarian Phonetic Analysis] 71

JAKOBSON FONOLÓGIAI ELMÉLETE EGY MAGYAR HANGTANI VIZSGÁLAT SZEMSZÖGÉBŐL 77 megkülönböztető jegyekét, amelyek egymással való viszonylataik felhasználásával megkülönböztetik, összekapcsolják és szétválasztják, illetőleg kiemelik a sokféle jelentéses egységet. A megkülönböztető jegyek jelölő szerepe mindig ugyanaz: minden egyes jegy azt jelöli, hogy az a jelentéssel bíró egység, amelynek eleme, nem azonos egy másik jelentéssel bíró egységgel, amely ugyanazon a helyen egy más jegyet mutat. A puszta különbözőségen kívül viszont egyebet sohasem jelölnek, saját tartalmas jelölő szerepük tehát nincs, s ennek a hiánya választja el őket, valamint a belőlük összetevődött fonémákat is a nyelv többi egységétől. Az eddig mondottakban, ha kissé elmosódottan is, de a jakobsoni elméletnek két másik fontos tézise is benne van. Az egyik a nevezetes fonémadefiníció, amelyre azzal utaltam, hogy a megkülönböztető jegyekből összetevődött fonémákat említettem. A másik a bináris oppozíciók elve, amelynek nagy szerep jut a megkülönböztető jegyek föntebb érintett „egymással való viszonylatainak" feltárásában. 3.3.2. A fonémadefinícióval itt, az ismertető részben nincs sok dolgunk, hiszen lépten-nyomon találkozunk vele mind JAKOBSON korábbi és újabb műveiben, mind a reá, illetőleg rájuk vonatkozó szakirodalmi hivatkozásokban. A különböző megfogalmazási formákat legcélszerűbben talán így foghatnánk össze : a fonéma egyidejűleg és együttesen fellépő megkülönböztető jegyek nyalábja. Logikusan, sőt szinte kikerülhetetlenül következett ez az eredetileg legkisebb egységként kezelt fonémának még kisebb egységekre, a tovább már nem osztható megkülönböztető jegyekre történt szétbontásából, majd az így nyert legkisebb egységekből való újra felépítéséből. 3.3.3. A bináris oppozíciók elvének a megkülönböztető jegyek síkján való érvényesülésével, illetőleg érvényesítésével viszont már többet kell foglalkoznunk. Ehhez azonban előbb a megkülönböztető jegy mibenlétéről kell még az imént mondottak kiegészítéseképpen néhány szót ejtenünk. Contradictio in adiecto, hogy e — legalábbis JAKOBSON szerint — teljes mértékben szemiotikai, vagyis fonológiai kategóriát csakis fonetikai ismereteink segítségével közelíthetjük meg. A megkülönböztető jegyek ugyanis valójában hangtulajdonságok, amelyek a hangképzés, a hangzás, a hallás síkjain keletkeznek, illetőleg foghatók meg a megfelelő fonetikai eszközökkel. Ha például a számunkra megszokottabb artikulációs síkon maradunk, és a magyar 6 hangot (a MMNyR.-nek terminológiáját mechanikusan átvéve) két ajakkal képzett zöngés felpattanó zárhangnak nevezzük, akkor megjelöljük azokat a tulajdonságokat, amelyek a magyar fonémarendszernek ezt a tagját a képzés helye, a hangszalagok viselkedése és a képzés módja szempontjából jellemzik. E hangtulajdonságok azután a fonémarendszer többi tagjának hasonló tulajdonságaival egybevetve megkülönböztető jegyekké válnak. Az összehasonlítás révén ugyanis eljutunk ahhoz az egy vagy több jellemzőhöz, amelynek vagy amelyeknek a különböző volta lehetővé teszi az adott hangnak a fonémarendszer többi tagjától való elkülönítését. A 6-t mint két ajakkal képzett zöngés felpattanó zárhangot a p-töl mint két ajakkal képzett zöngétlen felpattanó zárhangtól csupán egy képzőmozzanat, a hangszalagok viselkedése, a zöngésség megléte, illetőleg hiánya különbözteti meg; a 6-t a k-tó\ mint a szájpadlás hátulsó részénél képzett zöngétlen felpattanó zárhangtól már kettő, a képzés helyének és a hangszalagok viselkedésének különbsége. Valamely fonémarendszer valamennyi megkülönböztető jegyének feltárásához tehát áz ilyenféle összehasonlítások, illetőleg szembeállítások egész sorozatának elvégzése szűk-