Nyelvtudományi Közlemények 73. kötet (1971)

Tanulmányok - Kiss Jenő: Wolfgang Schlachter, Zur Geschichte der Frequentativa im Ungarischen 451

SZEMLE - ISMERTETÉSEK 455 döntő tényező, SCHLÄCHTER szerint a kérdéses fonémák expresszivitása föltétele volt a képzővé válásnak. Az igeképzők keletkezésére vonatkozó legújabb vélemények és megjegyzések (1. feljebb) egyértelműen támogatják SCHLACHTER magyarázatának jelentéstani oldalát. A kérdés morfológiai oldala ennyire nincs valószínűsítve. Mindenesetre a jelentéstani oldal jól magyarázhatósága azt a morfológiai hipotézist támogatja, amely valamilyen formában expresszív elemekhez köti az ősi igeképzők keletkezését. Az agglutinációs magyarázat azért kevéssé valószínű, mert önálló szavakból (expresszív szavakból) keletkezett képzők között testesebbeket is várnánk, ősi igeképzőink pedig kivétel nélkül egyetlen mássalhangzóból állnak. Ha visszakanyarodunk a névmásokhoz, amelyek egyszótagúak is voltak, esetleg megmagyarázhatnánk a föltehető morfológiai fejlődést, annál kevésbé azonban a jelentésbeli funkció kialakulását. BALÁZS föltevésének legtámadhatóbb pontja az, hogy magyarázatához — amennyiben az első gyakorító képzők keletkezését kívánja elméletével magyarázni — sok váltakozó igetövet kellene föltennünk az alapnyelvre, sőt korábbra is, s ez bizony kevéssé valószínű. A fentiek értelmében ősi gyakorító képzőink kialakulásának megmagyarázására SCHLACHTER hipotézisét tartjuk legvalószínűbbnek. A BALÁZS föltette képzővé válást a ScHLACHTER-féle magyarázat azonban — különösen a nyelvfejlődés későbbi szakaszában — egyátalán nem zárja ki. Az első akcióminőség-kópzők kialakulása vitán váltakozó tővégek megelevenedése nagyon is valószínű. A két szóban forgó elmélet másik ütközőpontja a gyakorító képzők keletkezésének ideje. Ez bizonyos értelemben azonban nem elsőrangú kérdés. Mert az idő-momentum ugyan valóban szerves része, állandó tartozéka a nyelvtörténeti hipotéziseknek, mégsem tekinthető döntő tényezőjének. Ha ugyanis valószínűsíteni tudunk egy magyarázatot valamely nyelvi jelenség vagy elem keletkezéséről, ismereteink bővülésével többnyire előbbre tolhatjuk, hátrébb hozhatjuk az „időpontot" a magyarázat megkárosításának veszélye nélkül. Hipotézis alkotásunkat természetesen eleve befolyásolja a nyelvtörténeti idő-mozzanat, ezt egy pillanatig sem vitatjuk. •— Általánosan elfogadott nézet szerint az igeképzők főbb jelentésfunkciói megvoltak már az uráli alapnyelvben is, vö.: ,,Az igeképzők között voltak frekventatív, kontinuatív, durativ, inchoatív-ingresszív, kauzatív és reflexív képzők" (HAJDÚ, Bev. 80). SCHLACHTER ezzel azt vallja, hogy kialakult képzőfunkcióról csak később beszélhetünk: ,,Daß so weit verbreitete, so konkret verwendete Suffixe ursprünglich [d. h. seitdem sie als Ableitungssuffixe verwendet worden sind] nicht funktionslos gewesen sind, darf man annehmen . . . Fréquentative ... ist für die Grundsprache schon zu abstrakt und speziell" (89). SCHLACHTER véleményét azzal támasztja alá, hogy az igei paradigma sokkal fejletlenebb volt az uráli és a finnugor alapnyelvben, mint a névszói. Értelmezése szerint ahhoz, hogy az akcióminőség-funkciók világosan kialakuljanak, az ige és a névszó határozott szétválasztására, tehát az igének mint szófajnak a világos kiépülésére volt szükség. Én azt gondolom, az ellentét korántsem olyan nagy a két vélemény között, mint az első pillanatban látszik. Mai értelemben vett, kikristályosodott akcióminőség-funkciókat ugyanis a hagyományos hipotézis sem tesz föl, legalábbis újabban s legalábbis expressis verbis nem (vö. például BERRÁR diplomatikus megfogalmazását: „valószínű, hogy az uráli és finnugor alapnyelvben sok képzőnk már sajátos jelentésben volt használatos" (MNy-Tört. 322; kiemelés tőlem: K. J.). B) A második fejezet — a tulajdonképpeni (címben jelzett) magyar rész — Veres Péter említett regényének elemzése. Ez a fejezet szinkrón leírás elsősorban, de jut hely benne a történetiségnek is („Die Untersuchung wird ... in erster Linie synchronisch geführt: die jetzige Bedeutung ist maßgebend": 115). SCHLACHTER morfológiai szempontból 3 gyakorító típust különböztet meg: ún. produktív (lebendig), elhomályosult (verdunkelt) és deskriptív (deskriptív) gyakorító igét (133). A jelentés, a gyakorító funkció alapján pedig a következőket: deskriptív, aktív akcióminőségű (gyakorító, kontinuatív, iteratív, inchoativ), passzív akcióminőségű és önállósult jelentésű (155). Fölvethető a kérdés, vajon helyes volt-e a — különösen a morfológiai — szempontok közé a deskriptivitást is bevenni : a deskriptív igék — miként a többi ige — ugyanis vagy világos tőszó : származékszó oppozíeióban vannak (olvas : olvas -f- gat, for-dít : for -\- gat), vagy képzőjük csak történetileg nézve képző, ezért — az alaki oppozíció hiányában — leíró szempontból tőszónak tekintendők (cammog). Ha következetes leíró aspektusból nézzük, a deskripti vitás szempontjának nem lehet itt helye. Ha teret engedünk a történetiségnek — SCHLACHTER ezt tette — akkor van. A recenzensnek ennek ellenére az a véleménye, hogy a leíró és a történeti szempontok szerinti elemzést következetesebben szét kellett volna választani. Úgy vélem, ezzel magyarázható, hogy a tőszó keres becsúszott az -s képzős igék közé (152), jóllehet társait, a néz, húz-féléket — helyesen — kizárta a szerző a tár-