Nyelvtudományi Közlemények 73. kötet (1971)
Tanulmányok - Kiss Jenő: Wolfgang Schlachter, Zur Geschichte der Frequentativa im Ungarischen 451
456 SZEMLE - ISMERTETÉSEK gyalásból (153). A dolgozat forrásául szolgáló anyag alapján a mai magyar nyelv gyakorító képzésére vonatkozólag a következő észrevételeket olvashatjuk többek között: a gyakorító akcióminőség elsődlegesen stilisztikai funkciójú, amely mögött a beszélő szubjektivitása rejlik („die Aktionsarten . . . im Ungarischen ... ganz für subjektive Aufgaben zur Verfügung stehen": 129); az onomatopoetikus igék és a gyakorító igék lényeges tulajdonságaik alapján összetartoznak (134, 1. még 132); a gyakorító igék intranzitív felhasználásra hajlanak, a gyakorító akcióminőség és az intranzitivitás kölcsönösen támogatják egymást (133, 156); a gyakorító akcióminőség és a tranzitivitás azonban nem zárják ki egymást, újabban tendencia van a kettő együttes jelentkezésére: ez irodalmi nyelvi hatással magyarázandó (133, 136); az -l képző gyakorító funkcióját az l hanghatása védi (152), vö. ehhez az ezt támogató megjegyzést BENKŐ LÁszLÓtól, aki Veres Péter műveinek stilisztikai elemzését végezte el: NytudBrt. 35. sz. 51. SCHLACHTER a magyar gyakorító igék 2 nagy csoportját különíti el a következők alapján: minél inkább összeolvad az alapszójelentés és az akciófunkció, annál konkrétabb és szemléletesebb lesz az összjelentés, s annál izoláltabb a származék. Ha a tőszójelentés és a képzőfunkció könnyen szétválasztható, az eredmény logikailag absztraktabb s további származékok létrejöttét jobban indukálja. Ennek alapján két gyakorító igecsoport különíthető el: az egyik inkább spontán jött létre, tipikusan régebbi, a köznyelvben s a nyelvjárásokban is elterjedtebb, de mennyiségre nézve kevesebb és a másik, amely az irodalmi nyelvben terjedt el és a stílus élénkítésére szolgált, a beszélt nyelvben és a nyelvjárásokban azonban kisebb mértékben használatos. Az első csoport tipikus elemei az onomatopoetikus alakulatok, a második csoporté a -gat képzős származékok (155). A magyar gyakorító képzés történetére vonatkozólag SCHLACHTER azon a véleményen van, hogy az akcióminőség-funkciók csak az ige-névszó világos elkülönülése után alakultak ki, fiatalabb tehát, mint a képzők denominális-deverbális típusra való szétválása (115, 119). A magyar akcióminőségek nem grammatikalizálódtak — legmesszebb a -gat képző jutott —, túlnyomórészt alapszavuk stilisztikai variációi, amelyeknek szemantikai értékét az alapszó jelentése a legmesszebbmenőkig meghatározza. A magyar köz- és irodalmi nyelv, amely erősen racionalizált, az akcióminősógeket — amelyek a racionalizálodási folyamatban nem vehettek részt elegendő mértékben — expresszív kifejezéslehetőségeinek a gyarapítására használta fel. Ez összefügg a magyar nyelv általános fejlődési tendenciáival (97). A nyelvjárásokkal szemben a köz- és irodalmi nyelvben a gyakorító képzős igék száma lényegesen kevesebb. Ez a tény azt jelenti SCHLACHTER véleménye szerint, hogy a gyakorító akcióminőség a magyarban visszaszorulóban van (116). 3. A dolgozatban2 — részletkérdésekre vonatkozólag is — több újszerű és kitűnő megfigyelés, ötlet, gondolat található, amely a szerző nagy intuitív képességét dicséri. Ne feledjük, a dolgozat írójának a magyar nem anyanyelve. Mint minden dolgozatban, ebben is van azonban néhány olyan föltevés és megállapítás, amellyel az olvasó nem ért egyet, illetőleg amelyeket másként gondol megmagyarázhatónak, mint ahogy a szerző tette. Helyesen mutat rá SCHLACHTER azokra a területekre, ahol a kutatásra a legsürgősebb és legfontosabb tenni- és tisztáznivalók várnak (108, 110, 113, 114). De nemcsak ötletet ad, gyakorlati megoldásokkal sem marad adós. Az alapnyelvi viszonyok és a mai nyelv vizsgálata után ugyanis a Bécsi Kódex gyakorító képzős igéit fogta vallatóra (ez a cikke a debreceni kongresszus kötetében, „Beobachtungen an den Frequentativa des Wiener Kodex" címmel jelent meg: NytudÉrt. 58. sz. 177—191). Módszertani szempontból ez a választás csak helyeselhető : a mai magyar nyelv és a finnugor alapnyelv vizsgálata után — összekötő kapocsként — egy magyar nyelvemlék frekventatívumainak a földolgozása sok érdekes eredményt ígér, annak ellenére, hogy egyszersmind sok problémát vet föl (ezekre most nem térek ki). A nyelvtörténeti képzővizsgálatban két út látszik járhatónak: vagy egy-egy nyelvemléket dolgozunk fel — ahogy SCHLACHTER tette —, vagy egy-egy (esetleg több összefüggő képző fejlődéstörténetét rajzoljuk meg mikrofilológiai pontossággal a nyelvtörténeti forrásanyag alapján — ahogy KESZTYŰS tette (nem utolsósorban éppen SCHLACHTER intenciója alapján) kéziratos doktori disszertációjában (Entstehung und Entwicklung des Fréquenta ti vsuffixes -gat unter Berücksichtigung der Frequentativsuffixgruppen im Ungarischen. Göttingen, 1971). Az első esetben voltakép-2 SCHLACHTER munkájáról SAUVAGEOT tollából jelent meg rövid recenzió: Études Finno-Ougriennes V, 197— 201. Vö. még E. ITKONEN: „In zwei tiefsinnigen Studien hat Wolfgang Schlachter speziell die mittels der Ableitungssuffixe ausgedrückte fréquentative Aktionsart im Ungarischen, ihre Entstehung und ihr Verblassen, ihr Verhältnis zum Kontext, zur Intransitivität und Transitivität der Grundwörter und andere ähnliche Fragen erörtert" (C0>Y. VI, 183).
