Nyelvtudományi Közlemények 72. kötet (1970)
Tanulmányok - Kovács Ferenc: Irányzatok, tanulságok [Tendenzen und Lehren] - 11
IRÁNYZATOK, TANULSÁGOK 17 többen mások — (bizonyos áttételekkel) napjaink nyelvtudományának égető kérdéseiről van szó. A saussure-i nyelvelmélet a fent említett módon felfogva szerves rendszer, nem pedig — mint DEME is véli — mozaikok rendezetlen halmaza. Kiindulási pontja, elméletének lelke a nyelv jelszerűsége és e jelek rendszerszerűsége. Ebből a szempontból a saussure-i koncepcióban minden a maga helyén áll. A saussure-i nyelvi jel — mint láttuk — szétválaszthatatlan egység, alkotó elemeinek egymást kölcsönösen feltételező egysége (son—concept). A jelek valódi értéket e rendszerben elfoglalt helyük, korrelációjuk szabja meg. Erre az alapvető gondolatra SAUSSURE többször visszatér (i. m. 162, 164 stb.). Mai terminológiánk nyelvére lefordítva: a saussure-i rendszerszerűség az egyedi és az általános korrelációjának a felfedezése. Ebből a szempontból másodlagos — más szempontból nem elhanyagolható —, hogy a rendszertagok értékének meghatározásánál azok differenciális szembeállítását hangsúlyozta ki. Azt is el kell azonban ismernünk, hogy összehasonlítani csak olyan dolgokat lehet, ahol — a meglevő különbségek mellett — hasonlóságok, egyező vonások is vannak. (Nem sokra mennénk a morféma és az asztal összevetésével!) De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy SAUSSURE a nyelvi mechanizmus jellemző vonásainak a megfogalmazásánál az azonosság és a különbség kapcsolatáról szól (i. m. 151), vagy a nyelvi érték másoldalú megközelítésénél az eltérő és hasonló dolgok paradox egységét említi (i. m. 159). De ha már a ,,saussure-i metafizika" egyéb bizonyságairól is szó esett, azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a sokat emlegetett beszédtevékenység (a lingvisztikai jelenségek egyéni vonatkozású része) vizsgálatának (linguistique de la parole) és a nyelvi rendszer (a lingvisztikai jelenségek társadalmilag meghatározott része) vizsgálatának (linguistique de la langue) szétválasztása lényegében módszertani megkülönböztetés, a két vizsgálódás szerves egysége nyújtja a nyelvészeti vizsgálódás egészét, a linguistique de la langage-t. (L. LAZICZIUS, Altalános nyelvészet 12, sőt 13, ahol egyebek mellett az alábbiak olvashatók : ,, A nyelv és a beszéd szétválasztásával U nyelvészeti tények terén elkülönítettük a társadalmit az egyénitől. Ez az elkülönítés elméletileg roppant egyszerűnek látszik, a gyakorlatban azonban nem könnyű feladat, mert a nyelv és a beszéd tényei legtöbbször szorosan összefonódva jelentkeznek. A valóságban a kettő szorosan összefügg egymással, hiszen nyelv nélkül nincs beszéd, és beszéd nélkül voltakép [ !] nincs nyelv...a nyelvészeti tények társadalmi és egyéni része kölcsönösen feltételezi egymást: az egyéni rész a társadalmi rész nélkül nem állhat meg, és a társadalmi rész sem tud meglenni az egyéni nélkül." Az én kiemelésem — K. F.) Sőt, ha SAUSSURE-t figyelmesen olvassuk, az is szembeötlik, hogy a sokat emlegetett langue—parole szembeállítás nem is annyira merev, mint ahogyan annyian és annyiszor megfogalmazzák és unos-untalan ismételgetik. Ahol például SAUSSURE a szintagma lényegéről beszél, polemizál azokkal a nézetekkel, amelyek kétségbe vonják a szintagma nyelvi (langue) statusát: ,,Ezen a ponton ellenvetést lehetne tenni — írja, majd így folytatja — A mondat a szintagma par excellence típusa. Ez azonban a beszédhez tartozik, és nem a nyelvhez; nem következik-e ebből, hogy a szintagma a beszédhez tartozik ? Nem hinnénk ... a nyelvnek és nem a beszédnek kell tulajdonítani mindazokat a szintagmatípusokat, amelyek szabály-2 Nyelvtudományi Közlemények 1970/1.