Nyelvtudományi Közlemények 70. kötet (1968)

Tanulmányok - Imre Samu: Der Münchener Kodex II 263

SZEMLE — ISMERTETÉSEK 267 Valószínűnek látszik, hogy a kérdéses jelek használatának következetessége a másolás során szenvedett bizonyos csorbát, bár a BK 1. kezénél — mint fentebb láttuk — alig lépi túl a középkori kódexszövegekben nem ritka íráshibák számát. S becslésem szerint ez az arány a BK 2. kezének anyagában sem rosszabb. Kétségtelen, hogy a BK 1. kezének anyagában is található néhány olyan morfóma (pl. fekszik; kedég; ige; templom; az -e ~ -je 3. személyű birtokos személyrag; a kérte, kérje, kérne típusú igealakok toldalékai; stb.), amelyekben a helyesírás „következetlen", az e (è) : è jelek használata erősen ingadozik. Az ide tartozó adatok zöméről azonban szinte kétségtelennek látszik, hogy az ingadozás mögött nyelvi okok rejtőznek, (esetleg az ingadozás egyes nyelvjárástípusok között vagy egyazon nyelvjárástípuson belül ma is megvan). Ez tehát már nem paleográfiai-ortográfiai, hanem nyelvi-nyelvjárási probléma, s a helyesírás a nyelvi változás egy bizonyos stádiumát tükrözi. Nyomatékosan hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a fentebb elmondottak az én véleményem szerint sem vonatkoznak a MK másolójának, Németi Györgynek a helyesírására. 0 a huszita biblia fordítóinak helyesírási rendszerében az e jel funkcióját vagy nem értette meg, vagy az ë : e fonológiai különbséget valamilyen okból (talán német származása miatt ?) nem érzékelte, s így azt másolata sem tükrözhette: az eredeti szöveget ebből a szempontból erősen eltorzította. Térjünk vissza azonban újból ahhoz a vitához, hogy a huszita bibliának a magyar kutatók által è jellel visszaadott betűjében diakritikus jelet keressünk-e vagy a kritikus fejrósz csupán a jel írástechnikájával összefüggő, grafikai jellegű sajátság. Megítélésem szerint ez paleográfiatörténeti szempontból valóban lényeges kérdés, de az adott esetben mégis mellékes probléma, s az erre vonatkozó felfogásunk semmiképpen sem döntheti el azt, hogy egy effajta írásjeggyel számolnunk kell-e az emlékben. A fő kérdés szerintem az, hogy ennek az írásjegynek önálló hangértékét szántak-e a huszita biblia helyesírási rendszerének megalkotói vagy sem. S a fentebb bemutatott statisztikai adatok alapján erre a kérdésre én csak a leghatározottabb igennel tudok felelni. Az elmondottakból következik az is, hogy helyesebben járt volna el Dócsy Gyula akkor, ha a MK kiadásában jelöli a kritikus è jelet, azaz határozottabban elkülöníti a betűhű szövegkiadásban és az egykorú olvasat közlésében követendő szempontokat. Amennyiben az è jelet elvi meggondolások alapján nem kívánta volna átvenni, esetleg élhetett volna valamiféle más grafikai megoldással is. Ha ezt a megoldást választja, ezzel még nem került volna ellentétbe saját paleográfiai elveivel sem, az è jel nyelvi értékéről vallott, a MK-ra vonatkozóan lényegében szerintem is helyes nézeteivel sem, hisz — mint láttuk — néhány más esetben is megtartott olyan írásváltozatokat, melyeknek sem nyelvi funkciójuk, sem helyesírási jelentőségük a MK-ban nincs, s amelyek semmiféle szempontból sem tekinthetők fontosabbnak, érdekesebbnek, mint az è jelek problematikája. Ugyanakkor viszont az e jel megkülönböztetésével megkönnyíthette volna a filológusok számára e kérdéskörnek a MK-ra vonatkozó további vizsgálatát. Érdemes lett volna elvégeznie ezt a munkát még akkor is, ha ez újabb súlyos feladatokat jelentett volna számára. Az è : e típusú jelek határozott szétválasztása ugyanis éppen a MK helyesírásában távolról sem könnyű, sőt nemegyszer alig valósítható meg egyértelműen. Összefoglalva az elmondottakat: Décsy Gyula betűhű szövegkiadása a magyar tudomány számára igen értékes teljesítmény, amely nagyon hasznosan egészíti ki a néhány éve megjelent hasonmás kötetét. Minthogy a régebbi kiadásokhoz már viszonylag nehezen lehet hozzájutni, ez a két kötet jelentősen megkönnyíti a kutatók munkáját. Décsy kiadása — a szerző által követett módszertani elvek síkjáról vizsgálva — következetes, gondos, filológiai szempontból szinte kifogástalan, jegyzetanyagában az eddigi kiadásoknál jóval gazdagabb. A kötet a nyomdai kiállítás szempontjából is gondos, ízléses. Sajnálatosnak tartom azonban, hogy a kiadással kapcsolatos paleográfiai—ortográfiai kérdések közül az e jelekét Dócsy egy kissé leszűkítve, kizárólag magának a Müncheni kódexnek belső problémáiból kiindulva ítélte meg, s nem vette figyelembe a huszita biblia többi részének, elsősorban a Bécsi Kódexnek anyagából leszűrhető és részben már leszűrt tanulságokat. Ezzel kitűnő kiadásának a nyelvtudományi kutatásokban való felhasználhatósága bizonyos fokig kétségtelenül leszűkült. Ettől függetlenül azonban fáradságos munkájáért Décsy Gyulát őszinte elismerés és köszönet illeti. IMRE SAMU