Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)
Tanulmányok - Antal László: A jelentés kérdései 279
316 ANTAL LÁSZLÓ Mármost mi a helyzet azokban az esetekben, amikor tudjuk biztosan, hogy a szó több morfémából áll, de a szó jelentése láthatólag nem vezethető le az alkotó morfémák jelentéséből? Itt vannak pl. a következő német szavak: verstärken, vergehen, verlesen stb. Hogy a ver- mindhárom szóban önálló mörféma, az vitathatatlan. (A ver-nek nyilván egészen más a státusza, mint az angol ceive-nek a receive-hen. A verlesen vagy a vergehen mellett ugyanis a lesen, ül. a gehen ver- nélkül is előfordul, miközben jelentése ugyanaz, mint a ver- társaságában; a ceive is előfordul a re- nélkül, de a különböző előfordulásai semmi hasonlóságot nem eredményeznek a szavak jelentésében.) A ver- esetében szintén megoldható a kérdés oly módon, hogy különböző homonim ver- morfémákat tételezünk fel. Kb. így: verstärken, ver grossen, vertiefen = ver-x verlesen, verzählen, versprechen = ver-2 stb., stb. Elismerjük, hogy a gyakorlatban nagyon nehéz, sokszor ma még egyenesen lehetetlen objektíve eldönteni, hogy melyik homonim morfémával állunk szemben. De elvileg mégis ragaszkodnunk kell ahhoz a nézetünkhöz, hogy a szó jelentése az alkotó morfémák jelentésének összegével egyenlő. Mert ha elfogadnánk, hogy a szó jelentése lehet olyan is, amit nem vezethetünk le az alkotó morfémák jelentésének összegéből — nos ez azt jelentené, hogy a morfémákat, amelyek jelek, esetenként nem a jelentésük alapján használjuk. Akkor viszont minek az alapján?11 Röviden érinteni kívánjuk a mondat jelentésének kérdését is. Többé vagy kevésbé tudatosan él az a meggyőződés, hogy a mondat jelentése — az alkotó morfémák jelentéséhez képest — valami többletet tartalmaz, nem azonos azok mechanikus összegével. LEES egy helyütt egyenesen kétségbe vonja, hogy a mondatnál alacsonyabb rangú elemeknek egyáltalán lenne jelentése.12 Mármost amennyiben a mondat jelentésének „többletét" úgy értjük, hogy az alkotó morfémák jelentéseinek összegéhez járul még a mondat szerkezete (gondoljunk a John hits Bili és Bill hits John típusú különbségre), akkor e többletet el kell fogadnunk. Egyébként azonban úgy gondoljuk, hogy az a bizonyos többlet, amit oly gyakran hangoztatnak, nem a mondat jelentésében, hanem a denotátumában van.13 Ahhoz, hogy egy mondat jelentését megértsük, elég annak a nyelvnek az ismerete, amelyik nyelven a mondat szól. Ahhoz azonban, hogy a mondat denotátumát is ismerjük, sokszor még egyebet is kell tudnunk. Szemben tehát LEES nézetével, aki, mint láttuk, hajlik afféle, hogy csak a mondat esetében ismerje el a jelentést, mi affelé hajlunk, hogy valójában csak a morféma saját jelentését ismerjük el, s minden morfémánál nagyobb szerT kezet jelentését az alkotó morfémák jelentéseinek összegeként magyarázzuk. A „többlet" a denotátumok síkján áll elő. Ezt bizonyítja talán az a körülmény is, hogy a „többlet"-et sok nyelvész hangoztatta, de precízen megfogni egyik 11 EBELING szerint a re-, illetve a de- a fenti angol szókban jelentés nélküli formális index. Linguistics Units, 112. 1. 12 Language XXXIII, 398. 1. 13 ,,I venture to propose the following thesis: the links between a language sign and an extra-linguistie object, between a phrase and an extra-linguistic situation, carry much more information than language units per se, i.e. the designatum essentially hightens the informational charge of the designans." (ANDRBJEV, N. D., „Models as a Tool in the Development of Linguistic Theory", 189. 1.)
