Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Tompa József: Sajnovics nyelvhasonlításának legfurcsább népszerűsítője 437

448 TOMPA JÓZSEF tóink majd elvégzik másutt. A régiesítés-hamisítás szempontjából érdekesebbek apozitívumok, s ezekből is jócskán van az emlékben, nem úgy, mint a murza vagy a mogoli nagykövet halandzsájában. Az oklevél először is olyan vagyonjogi panaszt és egyezkedést foglal írásba, amilyet gyakran rögzítettek valamely hiteles helyen: ha magyarul nem is maradtak fönn olyan régi időből effélék, az írás tárgya egészen természetes. Különösen archaikusán hat több hely.- és személyneve. S ez nem lehet véletlen dolog. A Dóczy és a Zay család Arad megyei múltjára P. Nagy rögtön jegyzetben is kitér, ez tehát foglalkoztatta őt. Mikelaka helyével meg 1814-i ,,A' régi Orod' vagy-is mostani Aradnak Dolgai" című könyvében foglalkozik (55). A Nadab Arad megyei helynév ázsiai megfelelőire ugyanott visszatér (23; 1. föntebb, 2. pontunkban is). A Zeplac helynév hiteles voltáról ugyancsak tudhatott P. Nagy. Az Isép (Izsép) névalak megtalálható PPB. 1767-ben, ahonnan Katona József is vette régies magyar keresztneveit. Stb. — De közszavai, közszói szókapcsolatai is nemegyszer nyilvánvalóan régi források tanulmányozására és jó stílusérzékre, műgondra vallanak: Isthen w zent fyanak; az w bêches Marhayt. Az osztályos atyafi korszerűségét nekünk a NySz. igazolhatja; de honnan vette a szerző? ! A zálogos eszköz szerkezet pedig még ott sincs meg, csak a zálogos jószág, zálogos föld stb. példája mutatja, hogy amaz is megl ehetett a régiségben. Az eo Kgmec, a' fen yrt, az elwl megh mondót Zemyliec, Wraméc sem pusztán írása szerint régies, hanem az egykori hivatalos (társadalmi) szóhasználatot is tükrözi. A helyesírás egészének archaikus jellegét nem is részletezem már. (Persze mindez nem pontosan 1396-i jellegű, csak — régi.) Ha tehát Perecsenyi Nagy készítette 1820 táján ezt az oklevelet, akkor ez a legjobb archaizálása. Nem is képzelhető el, hogy ne lett volna egy vagy több minta előtte; azaz munkája részben kompilálás, átírás — ha tetszik, helyenként szövegrontás; de nyelvtörténeti szempontból árulkodó nyomai ellenére következetes, jól sikerült stíluspróba. Az 1825-i régies-népies szövegek közzétételéhez tehát P. Nagy ennek az oklevélnek a sikeres kísérlete után fogott. Hogy azok miért olyan gyöngék ehhez képest? Csak találgatásokra vagyunk utalva. Jobban elragadta a tűz, mikor Jaksics ós Szabó Nazár elregélte neki keleti testvéreinkkel való találkozását? Nem volt mintája? Kevésbé változtatott az utazóktól hallott mondatokon? Sietett? — ASzakkoo (honosok) kifejezés nyilván őtőle ered, nem Szabó Nazár vette át a Szakadárból (még kevésbé Sajnovicsból vagy Husztiból). Persze kár, hogy hiteles szövegek közlése vagy hallgatás helyett becsvágya (s a közönség igénye) ilyen közlésekre csábította. Dehát a tudomány fejlődése sohasem halad egyetlen, egyenes és folyamatos úton; s REGÜLYnak, HUNFALvrnak, BuDENznek és SiMONYinak kutatásait sok efféle „fölfedezés"nek is meg kellett előznie. Ez abban a korban nálunk műveltebb nemzetek közt sem ment másképp. (Pedig nem is mindüknél voltak SAJNOVICSIIOZ és RÉVAihoz mérhető úttörők.) Az, hogy Perecsenyi Nagy neve nem maradt emlékezetben a hamis nyelvemlékek szerzői közt, megint csak sajátos sorsát mutatja; pedig bizony többet ért a tőle kiadott, 1396-ból datált szöveg minden ,,hun-szittya" vagy kínai stb. írású, esetleg régies papíron írt magyar emlékünknél, mellyel LITEKATI NEMES és társai ajándékozták meg népünket. Korának művészi archaizálásával jellege miatt alig hasonlíthatjuk össze, mégsem érdektelen, mennyivel sugárzóbb és sokoldalúbb amannak minnen termékénél e kis szöveg régiessége. TOMPA JÓZSEF