Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Tompa József: Sajnovics nyelvhasonlításának legfurcsább népszerűsítője 437

446 TOMPA JÓZSEF öltözetben,' sőssi gúnyában jártatta; úgy a' Nemzet által is hordoztattván; a* bajusz alá, szakái mellé; vitéz tenyeres kézhez; tzombos, talpas lábhoz; dolmánhoz; mentéhez; saruhoz; övhöz; puszdrához; kópjához, a' Szittha-magyarhonnos Nemzet' legfőbb Emberi születéséhez illendőnek tartotta, hogy a' Magyar-hazai-Nyelv főképpen betsűltessen" (Heroineis 56). — Az elfajulás,a napkeleti magyarok felfedezése stb. tehát mind az akkori történetfelfogásnak és forrásanyagnak, mind az irodalmi nemzetfelfogásnak eléggé megfelelt, s megkönnyítette, hogy az olvasók hitelt adjanak a kettős híradásnak. De az 1817-i Heroineisben már a két 1825-i híradásban előforduló Szittha-hon-M agyarok kifejezéshez nyelvi előzménynek is látszik a Szitthamagyar-honnos Nemzet szerkezet — az egész hazafiaskodó, ,,ősi"-nek vélt órzés-és gondolatkör mellett. Ha az nem valószínű is, hogy Perecsenyi Nagy egymaga koholta a két hírt, az egyezések valóban mind gyanúsabbá teszik szerepét. A szöveg további nyelvi vizsgálatában pedig egy mozzanat ennél is erősebben sejteti „bűnrészességét" — legalább is az ősi beszédmód utánzásában, a párbeszéd megfogalmazásában. Ez pedig a Huszti Szák nevét fölváltó Szakkó szó (,,Ti elfajzott. . . Szakkoo Honosok", 1. fönt), melyet így csakis Perecsenyi Nagy Szakadárjának lapp szavaiból, illetőleg Sajnovicsot jól-rosszul ismétlő jegyzeteiből érthetünk meg. Ugyanis a 28. lap egy ilyen ,,lappos" szövegrészlethez a 27. jegyzetben ezt fűzi: „Szak, Szakó nemzetségét [ !] a' Lappoknál téfzen; de a' Magyarok-is ettől vagy amattól Szakatt mondják. Sőt a' jó fajta s. v. fertés álla-növését fzaknak mondják". A leghosszabb lapp—magyar szóegyeztető jegyzetben, a 97. lapon pedig megint foglalkozik vele: „L[app] Szakkó. M[agyar] Szokok, vagy anya-fzak, fiú, a Lapponoknál ezen fzó famíliát téfzen. Innét mondja a' Magyar: eb ágyából fzakadt ! s. v. a' fertés fzakálla, fzakos difznó, jó fajta difznót téfzen. 's t. e." — Sajnovics tehát önhibáján kívül szintén némi anyagot adott egy 1825-i ál-ősmagyar beszédhez is. Fontos további fogódzót ad a kezünkbe a hamisító személyének megállapításához ez ellentmondásos költő, nyelvész és történész kevésbé ismert 1820-i, aradi kiajdású kötetkéjének („Vetekedés a' közös szittha honnos Magyar, és éhez tartozó felekezetek között az ő minden tulajdonságok eránt") tanúságtétele is. Nem csupán azért, mivel ebben még kuszább egyvelegben kapjuk a népünk keleti atyafiságát hirdető akkori elméleteket meg délibábos szófejtéseket (Desericius és Juliánus újabb idézésével, 1. föntebb). Még csak nem is azért, mert itt már a címben előfordul az imént tárgyalt szittha honnos Magyar szólam: végre is az 1825-ben közzétett kettős cikkben szintén csak a P. Nagytól saját nevében írt bevezetés tartalmazta elődjét, s olykor más források sem idegenkedtek tőle. (Magát a honnos szót egyéb műveiben Perecsenyi Nagy 'ős'-nek, 'ük'-nek értelmezi, s ebben ugyanúgy benne van a rokon hunnusok nevére való allúzió, mint a parthus nép akkori pártosok elnevezésében a magyar—szittya rokonság gondolata.) Sőt talán nem is pusztán azért emelem ki ezt a művét, mert a szerző röviden már itt is érinti Jaksicsnak és kísérőjének rokonainkról adott tudósítását (59): hiszen Jaksics — mint Szabó Nazár is — történeti személy volt, ki csakugyan járt keleten. Hanem azért tartom lényegesnek, mivel Perecsenyi Nagy e könyvecske legvégén egy régi német irat mellett közzéteszi az aradi káptalannak egy 1396-i jelzésű magyar oklevelét is (117—20); mint mondja, „hiteles Mássokban", de bizony ebben az alakjában e z sem fogadható el valódi 1396-i szövegnek. Csak épp nyelvében s tartalmában nem annyira gyermeteg koholmány, mint az 1825-ben kiadott, állítólagos keleti magyar nyilatkozatok. /