Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Gulya János: cirill 182

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 183 TYERJOSKIN műve ily módon már puszta megjelenésével is nagy várakozást keltett. Nemrégiben, 1964-ben látott napvilágot K. F. KARJALAINEN osztják nyelvtani hagyatéka VÉRTES EDIT gondozásában (Grammatikalisehe Aufzeichnungen aus ostjakischen Mundarten. MSFOu. 128. Helsinki, 1964). E kiadványban (102 — 148.1.) viszonylag nagy terjedelemben vahi nyelvjárásból származó nyelvtani anyag is kiadásra került. Munkája bevezetőjeben TYERJOSKIN a nyelvjárást beszélők életkörülményeiről szóló rövid, de annál érdekesebb megjegyzések (3—4.1.) után könyve feladataként a vahi nyelvjárás rövid leírását tűzi ki. Bevezetőben mindjárt elmondhatjuk, hogy a szerző kitűzött feladatának teljes mértékben megfelelt. Munkája legnagyobb értékét — különösen KARJALAINEN vahi hagyatékának a megjelenése után — abban látjuk, hogy benne a szerző a nyelvjárás lehetőleg teljes keresztmetszetét adja, s ami a legfontosabb, belőle megismerjük a nyelvjárás nyelvi rendszerét. À könyv szerkezete már rövid tájékozódás után is könnyen áttekinthető. Ezért számunkra is az látszik a legcélszerűbb megoldásnak, hogy ismertetésünk során a könyv egyes főbb részeinek a sorrendjében haladjunk. A szerző meglehetősen nagy figyelmet fordít a hangtani kérdések tárgyalására. Az „OnepK 4>0HeTHKH" [Fonetikai vázlat] c. (5—28. 1.) résznek szenteli a nyelvtan egész terjedelmének mintegy negyedét. Részletesen elemzi az egyes magánhangzók egymás közötti korrelációs viszonyait, jellemzi őket, s ennek során többek között nem*feledkezik meg előfordulásuk feltételének a figyelembevételéről sem. Nézete szerint a nyelvjárásban a következő magánhangzók vannak (9. 1.): Magas hangszínűek Mély hangszínűek illabiálisok labiálisok illabiálisok labiálisok teljesek: a [i] y [w] w [j] y [w] 3 [e] ö [ö] o [o] ä [ä] a [a] redukáltak: § [a] ë [ö] a [S] e [d] E részben szívesen olvastunk volna az irodalomból (1. KARJAIÍAINEN, OL.; STEINITZ, OstjVok. stb.) ismert (nyílt) ö és o magánhangzók kérdéséről, s hogy miért használja a szerző az a [5] jelet az első szótagban is, ahol a KT. (és az OL.) v jelölést alkalmaz. (L. még KARJ.—VÉRTES [i. h.], ahol e helyzetben szintén csak § van: pl. Msï, i. m. 102.) Hasonló alapossággal tárgyalja a szerző a mássalhangzó-állományt, mely szerinte a következő (12. 1.): K m fç m y [y] ff ív~l Talán még az előbbi fejezetnél is fontosabbnak látszik a hangok beszédfolyamatban előálló változásainak a bemutatása (17—28. 1.). Itt több olyan jelenség éles szemre valló leírását is megtaláljuk (pl. a p, t, t, k (k), ç mássalhangzók kieséséről stb.), melynek többek között az összehasonlító (etimológiai stb.) kutatások is hasznát látják. E rész tartalmazza a nyelvjárásban ismert magánhangzó-váltakozást is (20—3. 1.). Itt szintén több számon tartandó megfigyelés van. A könyv gerincét az „OiepK MOptjKWiorHH" [Morfológiai vázlat] c. fejezet (29— 98.1.) alkotja. E részben vázolja a szerző az alaktant, de az egyes alaktani elemek bemutatása kapcsán s a példamondatokon keresztül számos mondattani vonatkozásra is fényt derít. Ha e részben nem is értünk mindenütt teljesen egyet a szerzővel (pl. az egyes múlt idők funkciójának a megállapításában stb.), mégis e fejezetet olvasva érezzük legjobban, hogy a szerző a nyelvi jelenségeket „belülről" szemléli. Osztják nyelvtörténeti szempontból is figyelmet érdemel a birtokos személyragozási típusok taglalása (34—42. 1.), az egyes névszóragozási esetek („naAOK") funkciójának elemzése (42—55. 1.) s, még egyelőre a névszók körében maradva, az általános n {pl m [Í] m [f] 8 [w] c E*] «í m j m M [m] H \A H [9] H' [n] A m 4 p m [r] X EH