Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Papp Ferenc: cirill 234

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 237 disztribúciós alapon^állapítottuk meg, tehát mintegy ,,mi alkottuk meg őket" a kutató munka során, addig a környezetek eleve adva vannak: „Ügy tekintjük, hogy bizonyos kiinduló egységeken és ezek egyes kitüntetett sorain kívül adva van egy közös elemeket nem tartalmazó részhalmazokra való felosztás, ezeket a részhalmazokat fog­juk környezeteknek nevezni, vagyis minden egyes x elemre vonatkozóan tudjuk, hogy az milyen környezet tagja" (69). A szerző tárgyal egyes ezzel kapcsolatos nehézségeket, mint amilyen a homonímia kérdése, vagy maga az az alapvető probléma, hogy mit tekintsünk paradigmatikusan képzett alaknak (konkrétan a magyar igére vonatkozóan ez utóbbi problémakörbe vágó fejtegetéseket találunk ANTALnál: MNy. LVII, 273 kk.). Egy közismert példán illusztrálva a terminológiát: valamely magyar főnév környezete 714 szóból áll (vö. ANTAL, Esetrendszer 50). A paradigmatikus grammatikai modelleket tárgyaló negyedik fejezet először a szófaj fogalmának modellálásával foglalkozik. Az egymással ekvivalens családokat tartalmazó környezetek eszerint egy-egy típust alkotnak: a típus ilyen értelemben közel áll a hagyományos ,,szófaj" fogalmához. Nem teljesen azonos vele. Fentebb láttuk, hogy az ilyen ós az ez más-más család tagja, tehát most nem lesz egy típusba egyesíthető. Vagy a tele melléknév (magyarban kevés számú társával együtt) egy, a többi mellék­névtől eltérő család tagja, amennyiben függhet tőle (vagyis állhat mellette) egy, a -vei családba tartozó főnév: vízzel tele vödör (nincs: vízzel piros vödör, vízzel magas vödör, vízzel kurtafarkú vödör stb.; újból megismételjük, hogy maga a kurtafarkú vödör még kitüntetett frázis—• éppenséggel elő is fordulhat, például egy gyermekmesében). — Míg a szófaj modellálásánál a szerző különösen V. A. USZPENSZKIJ dolgozataira támaszko­dott, a következő két alapvető fontosságú fogalom KuiAGiNÁra megy vissza. E fogal­mak: az egyszerűségé és az alaki h o m o g en e i t á s é (KuxAGiNÁnál a két fogalom közös neve volt az „egyszerűség").2 Az egyszerűség elve azt követeli, hogy két szó, mely ugyanannak a környezetnek a tagja, különböző családokhoz tartozzék; vagy szokásosabb terminológiánkkal élve, hozzávetőlegesen: ne legyenek benne szinonim esetformák. A kezem — kezemet párhuzam megléte mindjárt kizárja annak a lehetőségét, hogy a magyart egyszerű nyelvnek tekintsük (yö. : megfogta a kezem — megfogta a keze­met : a két szó ugyanabba a családba tartozik). Ám ez a nem egyszerűség még kiküszöböl­hetőnek tekinthető, mivel a két szó azonos grammatikai kategóriához tartozik (a „gram­matikai kategória" fogalmáról korábban említést tett már a szerző). Ellenkező esetben kiküszöbölhetetlen nem egyszerűségről beszélünk; példaképpen erre a szerző az észt comitativust és abessivust hozza fel (vö.: Suure rőőmuga tulen sinna — Suure rőomuta sinna 'nagy örömmel jövök ide' — 'nagy öröm nélkül jövök ide').—A homogeneitás viszont azt követeli meg, hogy ha van két azonos családhoz, de különböző kör­nyezethez tartozó szavunk, akkor mindkét környezet minden egyes szavának meg­feleljen egy azonos családba tartozó másik szó a másik környezetből. Az orosz nyelv például nem elégíti ki ezt a követelményt, amikor kiderül, hogy bár a cmyAbn és a penu szavak azonos családba tartoznak, mindkettő környezetében találunk olyan szavakat, melyek családjába tartozó szó a másik környezetében nincs: a cmyn szó más családba tartozik, mint a peua szó. A magyar nyelvet sem tekinthetjük homogénnek, ha másért nem, hát azért, mert számos főnevünknek nincsen többes száma s ebben az esetben pl. az asztalok szó családjának nincsen megfelelő tagja a légűr környezetben (nincsen lég­űrök — a példa egyben azt is mutatja, hogy alkalmasint egyáltalán nem léteznek idálisan homogén nyelvek). Egyes esetekben az inhomogeneitás is kiküszöbölhető: ha pl. a magyar­ban a többes számú alakokat külön környezetként (vagyis külön önálló szóként, a szoká­sos terminológiával élve) kezeljük, az említett jelenség megszűnik. Erezhető minden­esetre, hogy nem is annyira az inhomogeneitás maga, mint annak foka, megszüntethető­sége, ill. meg nem szüntethetősége a lényeges: ezen az alapon a szerző több érdekes tipológiai észrevételt tesz egymáshoz viszonylag közel rokon nyelvek esetén (mint amilyen az orosz, a lengyel és a cseh). Az utolsó fejezet végül a grammatika szintagmatikus modelljeit tárgyalja. Rend­kívüli fontosságot kap itt KÜXAGINA konfiguráció-fogalma. A szerző szerint a deskriptív nyelvészetben szerkezeten (konstrukción) „általában egy olyan szócsoportot értünk, melynek ugyanaz a disztribúciója, mint egy szónak, vagy egy tetszőleges kijelentést 2 Talán szükségtelen megjegyeznünk, hogy az olyan kifejezések, mint „egyszerű­ség", „homogeneitás" stb. úgy yiszonyulnak e szavak nem terminológiai jelentéséhez, mint pl. a derékszög kifejezés előtagja a derék szóéhoz. Pusztán arról van szó, hogy bizo­nyos absztrakt strukturális sajátságok számára kellett valamilyen nevet találni. Ez még mindig jobb annál, mintha A-nyelvekről, B-nyelvekről stb. beszélnénk „egyszerű", „homogén" stb. nyelvek helyett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom