Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Papp Ferenc: cirill 234

ISMERTETÉSEK - SZEMLE 235 általánosabb sajátságaiból indul ki, bizonyos hipotéziseket állít fel a nyelvnek mint absztrakt szemiotikai rendszernek a felépítését illetően, majd megállapítja, hogyan viszonylanak az ezekből az absztrakt hipotézisekből levonható következtetések a reális nyelvi tényekhez, mely tényeket az egyes konkrét nyelvészeti diszciplínák írják le" (uo.). — A modellálás előfeltétele, hogy bizonyos primer fogalmat vezetünk be és néhány viszonyt rögzítünk e fogalmak között, amelyeket a továbbiak során posztulátumoknak tekintünk. Minden egyéb állítást szigorúan deduktív módon ezekre az elsődleges posztulátumokra kell visszavezetni. Ha a modell nyelvi anyagot tükröz, akkor az interpretáció során a primer fogalmaknak egy-egy nyelvi szint elemei felelnek meg, valamint az ebből alkotható sorok, melyek kitüntetettek (grammatikailag helyesek) vagy nem kitüntetettek lehetnek. Az elemek és elemsorok bizonyos halmazokat alkotnak, melyeket bizonyos követelményeknek megfelelően részhalmazokra bonthatunk: ez az eljárás a harmadik fontos tényező a modellekben. — Az első fejezet során a szerző ezeknek az alapfogalmaknak a tisztázásán túl kísérletet tesz arra, hogy osztályozza az elképzelhető nyelvi modelleket különféle szempontokból, majd rámutat arra, hogy mennyire fontos a modellálás a nyelvek tipológiai összevetése során. A második fejezetet a fonológiai modellek kérdésének szenteli. A fonológia a leghagyományosabb terület a „nem hagyományos" lingvisztikában, különösen az az orosz nyelvtudományon belül, mely közismert módon nemzetközileg is úttörő volt e tudományág létrehozásában. Ezért talán itt volt a legkönnyebb dolga a szerzőnek, amikor az eddigi eredményeket kívánta szigorúbb, formális rendbe szedni; ugyanakkor az itt mondottak elkalmasint a legkönnyebben érthetők, még a matematikai logika formanyelvébe alig beavatottak számára is. A bevezetőben mondottaknak megfeleleően '& szerző leszögezi mindenekelőtt azt, hogy milyen kiinduló fogalmakkal fog dolgozni e fejezet során: a beszédhangok, a fonetikai jegyek és a „fonetikai szó" fogalmát használja fel csupán. — A fejezet első része ezt követően a fonémák paradigmatikus rendszerét vizsgálja. A fonéma meghatározására vonatkozóan elfogadja JONES ismert definícióját („Ha két beszédhang a környező hangokhoz képest ugyanabban a helyzetben előfordulhat, akkor ezek különböző fonémákhoz tartoznak" — vö. TCLP 4, „77), majd érinti TRUBECKOJ felfogását és formális meghatározást ad az „archifonéma" fogálmára, hasonló módon kitér az ún. moszkvai fonológiai iskola koncepciójának formalizálhat óságára. O maga a fonéma következő meghatározását adja: „...fonémának fogjuk nevezni az inhomogén releváns sajátságoknak olyan tetszőleges összességót, melyet egy beszédhanggal állítottunk megfelelésbe" (24). Nem kívánjuk e definíciót mint egy újabb fonéma-definíciót értékelni: kissé meglepő benne a beszédhangokra való nem túlságosan világos utalás, mely szinte azt a gondolatot ébreszti az emberben: csak azért kellett bevenni, hogy az elsőként említett primer fogalom — a beszédhangé — egyáltalán szerepeljen. A meghatározás másik két kifejezése („inhomogén" és „releváns") viszont már pontos, bár a szokásostól kissé eltérő definíciót kap az előzők során. így az „inhomogeneitás"-t nem a szó trubeckoji értelmében kell vennünk (vö. GRUNDZÜGE III-2-A), hanem egyszerűbben: ez a viszony áll fenn két sajátság között akkor, ha az egyik sajátságnak a másikra cserélése is valamely beszédhangot ad az adott nyelvben. Relevánsnak kell másrészt tekintenünk minden, az egyes pozícióktól függetlenül megnyilvánuló sajátságot (vö. 23—24). Igen érdekesek azok a viszonyok, amelyeket a szerző az egyes fonéma-alosztályok között, mint a fonémák halmazának részhalmazai között felállít; itt már a szerző kimutatja azokat az oroszlánkörmeit, melyek kivált a következő fejezettől kezdődően érezhetők. — E fejezet második része a fonémák szintagmatikus elrendezésének modelljeit vizsgálja. TRUBECKOJ tevékenysége óta talán e téren történt a legnagyobb változás a fonológiában, mégpedig a gráfelmélet fonológiai alkalmazása következtében. REVZIN szerencsés módon ki is emeli az óriási kurrens fonológiai irodalomból a gráfelméletet alkalmazó munkákat (itt elsősorban S. MARCUSra és EM. VASiuura kell gondolnunk, akik az ismertetett könyv megjelenése óta is számos érdekes publikációval léptek fel e téren). Az ezt követő három fejezet, mely a munka legérdekesebb részeit tartalmazza, a könyv terjedelmének több mint felét foglalja le a grammatikai modellek leírására. A harmadik fejezet ezen belül néhány alapfogalmat definiál és magyaráz meg, a negyedik az e téren felállítható paradigmatikus, az utolsó, ötödik — az ennek megfelelő szintagmatikus modelleket tárgyalja. A LJAPUNOV—KuLAGiNA-féle halmazelméleti modell jóvoltá-, ból éppen itt igen jelentős eredményei vannak a szovjet iskolának a maga egészében; ezen belül nem elhanyagolhatóak azok a tanulmányok, melyeket korábban maga REVZIN publikált. A szovjet iskola eredetisége és eredményessége különösen a paradigmatikus modell-rendszer területén érezhető; ha első pillanatra merésznek is tűnhet, talán nem túlzás az az állítás, hogy a KuLAGiNA-modell paradigmatikus része jelentőségére nézve